 |
|
Egy szívdobbanás
"Az európaiak nem élhetnek anélkül, hogy ne szánják magukat egy nagy egységesítő feladat szolgálatára. Ha ezt nem tehetik, ellankadnak, elereszkednek, a lélek szétesik."
Egy ezeréves állam életében tíz év egy szívdobbanás. Mégis mi, akik átéltük az elmúlt 10-12 év közigazgatási, önkormányzati változásait - ünnep- és hétköznapjait -, tudjuk, hogy milyen jelentős változás következett be a Magyar Köztársaság alkotó sejtjeiben, az önkormányzatok életében. Talán még ennél is fontosabb, hogy a választópolgár, akiért mindez történik, hogyan élte át az elmúlt tíz évet.
Nemcsak a kezdetkor, ma is ugyanazok a kérdések: rendelkeznek-e arányos politikai és gazdasági autonómiával az önkormányzatok; teljesíthetők-e a törvényi keretek, amelyek között önállóan intézik a helyi ügyek széles körét; milyen legyen a középszint; közakaratot fejezi-e ki és megjelenít-e minden helyi érdekeket az önkormányzat; változott-e a közügy tartalma; milyen feladatokkal szerveződjenek a régiók; szükséges-e, és milyen következményekkel jár egy új közigazgatási térszerkezet kialakítása?
Egy biztos, a magyar önkormányzati rendszer európai összehasonlításban is bevált.
A demokratikus intézményrendszerek stabilitását erősítő, a polgárok értékítéletében a mindenkori kormányok és a parlament teljesítményét felülmúló rendszer.
Az Európai Unió országaiban átalakulás figyelhető meg, amelynek több mozgató rugója van: az állam, az önkormányzatok és a civil szféra között ellenőrizhető módon, a költségráfordítás folyamatos figyelésével változik a munkamegosztás. Igen jelentős az informatikai fejlődés eredményeinek gyors hasznosítása és az egyes országok tapasztalatainak átvétele. Három államháztartási szerkezet van, amely mindegyike hatott a magyar önkormányzati rendszerre. A dél-európai centralizált pénzügyi rendszer, a jelentős állami ellenőrzés és a szétaprózodott települési önkormányzatok szűk feladatkörével; a skandináv modell a széleskörű közszolgáltatási felelősséggel és a német a többszintű hierarchizáltságával. A helyi önkormányzatok Európában meghatározó politikai autonómiát élveznek, gazdasági önállóságuk azonban jelentős mértékben eltér.
Az EU tagállamaiban a nagy gazdasági fejlesztési, tervezési, statisztikai régiók történelmi kialakulása, illetve kialakítása előrehaladott. A magyar alkotmányos, közjogi berendezkedés, a közigazgatás szerkezete, a csatlakozás folyamatában nem igényel szerkezeti változást, ez minden nemzet belügye.
A sokat bírált feladat- és hatáskörmegosztás is megfelel az EU elvárásainak.
A regionális politika alapelvei azonban jelentős feladatokat adnak számunkra. A szubszidiaritás és a decentralizáció azt jelenti , hogy a döntéseket és azok végrehajtását arra a területi szintre kell helyezni, amely a legtöbb információval rendelkezik, és ehhez megvan a kompetenciája is. Kérdés, hogy a nemzeti szint vagy szintek szerepe mérséklődjön-e? Az állam viszaszorítható legyen-e a területi egyenlőtlenségek ilyen mértékű megléte idején? Nem. A csatlakozás előtt egy évvel el kell készítenünk az átfogó nemzeti fejlesztési tervet és programot, amelyet egységes rendszerként kell benyújtanunk. Megítélésem szerint csak a csatlakozást követően fog erősödni a regionális tervezés, programozás, végrehajtás, de erre már most fel kell készülni. Ma Magyarországon a nemzeti szintnek a finanszírozásban - különösen a társfinanszírozásban -, a nemzetközi segélyprogramok összehangolásában meghatározó szerepe van.
A polgárközeli önkormányzás, a közszolgáltatások helyi szinten való ellátása csak úgy képzelhető el, ha bővülnek a társulásos kapcsolatok. Nem ellentétes ezzel az a szándék, amely célszerűségi, hatékonysági szempontokat vesz figyelembe a korszerű informatika eszközeivel, s a nagyobb méretnagyságra való törekvés. A magyar regionális politika célkitűzései közé ezért egyre erősödő mértékben bekerült az önkormányzati menedzsment képzése, amely alkalmas a közösségi vívmányok alkalmazására, az önkormányzati fejlesztési stratégia kidolgozására és a programozásra.
Az elkövetkező fejlődés főbb területei: a diszkrimináció tilalma, a szolgáltatások, a vállalkozások szabadsága, azok szabad áramlása. Vajon felkészültek vagyunk-e az európai állampolgárságot érintő kérdések kezelésére? A gazdálkodás, a versenyeztetés területén külön kell válnia a közhatalmat birtokló önkormányzatnak és a tulajdonosi funkcióknak. A versenyszabadság és a tisztaság elveit érvényesítenünk kell úgy, hogy a hazai kis- és középvállalkozók ne kerüljenek hátrányba a tőkeerősebb és sokszor felkészültebb vállalkozókkal szemben.
Az összehangolt és decentralizált döntések legküzdelmesebb területe az EU környezetvédelmi követelményeinek átvétele lesz. Különösen a kommunális hulladékok kezelésénél és a csatornázásnál lesz szükség szemléletváltozásra, jelentős önrész biztosítására.
A regionális politika alapelvei között a partnerség elve, alkalmazása váltja ki a legtöbb vitát.
Ma úgy látom, a vertikális és horizontális együttműködés színtere a fejlesztést fogadó régió lehet, amely a területfejlesztés elsődleges kedvezményezetti szintje. A magyar régiók ma még nem jelentenek gazdasági egységet, fejlettségi mutatóik közel kétszeres eltérést jeleznek. Mégis helyes lépésnek tartom a NUTS II-nek megfelelő lehatárolást és csak a legszükségesebb esetben ( pl. a csatlakozás után) tartom indokoltnak a tartós közigazgatási határokkal bíró régióhatárok megváltoztatását. A rendezett és egymáshoz illeszkedő program édestestvére a monitorozás és az ellenőrző, felügyelő rendszer kiépítése. Ez ma talán a leggyengébb pontunk.
A koncentráció és az addicionalitás azt jelenti, hogy a közösségi források, pénzügyi támogatások milyen mértékben egészülnek ki a nemzeti és a területi egységek hozzájárulásával.
Több parlamenti delegáció arra hívta fel a figyelmünket, hogy a legnehezebb művelet az Unió, a nemzeti szint, a régió és a kistérség prioritásainak összehangolása. Mindkettő feltételezi az adottságok helyes felismerését, a feladatok szigorú értékrendű besorolását, de elősegítheti a pazarlás visszaszorítását és az elaprózodottságból származó hátrányok enyhítését is. Ezen elv egyre inkább felértékeli a kistérségek szerepét.
A felzárkóztató programok természetesen figyelembe veszik az ország térszerkezetét. Nem lehet összefüggő infrastruktúra-hálózatokat mozaikszerűen felépíteni, mégis indokolt, hogy az elmaradottság mérése, a szükséges támogatások biztosítása, a megfigyelő rendszer kialakítása ne csak megyei, hanem - a kistérségek adataiból kiindulóan - regionális szinten kerüljön meghatározásra.
Sokan az "Egyesült Régiók Európájáról" beszélnek.
Magyarországon néhányan a magyar tervezési, fejlesztési, statisztikai régióra gondolnak. Ez több mint hiba, hiszen Magyarország egy régió, sőt, mi azt mondjuk, hogy a Kárpát-medence egy régió. Előttünk számos példa áll, a portugál, az ír, hogy miként lehet az életminőség javulását, az esélyegyenlőséget az egész Kárpát-medencére kiterjeszteni, a nemzeti sajátosságok megőrzésével. Sokan vallják: létre kell hozni a tervezési, fejlesztési, statisztikai régiókon túlmutató, választott testülettel, politikai legitimitással bíró önkormányzati régiókat. Arra kevesen gondolnak, hogy ugyanezen hét statisztikai régió a feudális megyehatárokkal adja az önkormányzati régiók határait. Hát akkor mennyi önkormányzati régió legyen? Ehhez új Alkotmány, új önkormányzati törvény, új választójogi törvény kell, politikai konszenzus és a következmények legalább száz évre való előrelátása.
Az átláthatóság érdekében indokolt, hogy ne jöjjön létre - még a hatékonyság növelése érdekében sem - egy újabb önkormányzati szint.
Mi legyen tehát az önkormányzati megyével? Sok gondolkodó véli úgy: elsődleges, hogy az amúgy is jelentős változásokat hozó közösségi vívmányok átvételének idejében a polgár és az általa választott közösség átláthassa a magyar közigazgatást. Tudja, hogy kitől és milyen színvonalú szolgáltatást várhat el és legalább négyévente kifejezhesse elégedettségét, vagy elégedetlenségét. Ezért tehát a polgári kormány azon lépései, amikor a regionalizáció felülről induló lépéseit összehangolja az uniós csatlakozás, a felzárkózás, a hátrányos helyzet megszüntetése érdekében tett lépésekkel, egy "alulról építkező" önkormányzati társulásokat elősegítő folyamatot készít elő. De melyek azok a közszolgáltatások, amelyek kistérségi szinten előnyösen szervezhetők meg úgy, hogy az önkormányzati autonómia ne csorbuljon?
Nem tarthatjuk kielégítőnek az önkormányzatok gazdálkodásának ellenőrzését, annak számonkérését sem.
Az állam, az önkormányzatok és a civil szféra közötti feladat és hatáskör megosztásának új rendszerét kell kialakítanunk.
A forrásszabályozás ma ismert módszerei kifulladnak. Nagyobb szerepet kell kapni az egy vagy két városközpontú kistérségnek, fel kell gyorsítanunk a kiemelt térségek, az agglomeráció tervező, szervező feladatainak támogatását.
A térségi politika fókuszába vissza kell helyeznünk a kedvezményezett térségekben élők helyzetének javítását. Különösen a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott kistérségeket, a tartós munkanélküliséggel sújtott övezeteket, és a mezőgazdasági-vidékfejlesztési kistérségeket. A skandináv országokban az adó- és tarifaközösségek létrehozása megtartotta az önkormányzatok autonómiáját, ugyanakkor közösségi fejlesztéseket és az intézmények racionális működtetését egyes közszolgáltatások átláthatóságát teremtette meg. A 126 ipari park fele működik. A 8-11 vállalkozási övezet ma nem biztosít elegendő vonzerőt a kilátástalan helyzet megváltoztatására. Ma az önkormányzatok közel egyharmada önhibáján kívül forráshiányos. A jelentős vagyonon és a biztonságos működést jelentő helyi bevételeken az önkormányzatok egyötöde osztozik. Olyan rendszert kell kialakítanunk, amely lehetőleg nem elvesz és újraoszt (erre is szükség van), hanem kistérségi és regionális szinten teremti meg a jelenleginél igazságosabb forráselosztást, míg az állam a regionális aránytalanságok mérséklésével vállal szerepet.
A területfejlesztési tanácsokban nem kaphatott helyet minden érintett társadalmi csoport, ezért a területpolitika egyik legfontosabb feladata, hogy az érdekegyeztetés nem szűkülhet le a tanácsban képviseltek körére. A magyar önkormányzatok első tíz éve a meglévő gondok ellenére sikeres volt. De megérett a helyzet a változtatásra. A pártok közigazgatásfejlesztési-önkormányzati-területfejlesztési programjai alkalmasak arra, hogy a konszenzus megteremtésével, a következő évszázad közigazgatása a megnövekedett igényeknek megfelelően szolgálja ki a magyar, az európai polgárt.
Balsay István
a Magyar Országgyűlés
területfejlesztési bizottságának elnöke
Tartalomjegyzék * tizedik évfolyam, 9. szám * 2000. szeptember
Ezt az oldalt a Hungary.Network tartja fenn.