Bit-kikötők

Hosszú évezredeken keresztül, az emberi civilizáció hajnalától egészen napjainkig, a városok voltak a tudomány, a kultúra és a gazdasági pezsgés központjai. Kiváltságos helyzetben voltak, akik városban lakhattak, hiszen ott sokkal több lehetőség adódott, közelebb lehetett az ember a "tűzhöz". A városok azért is voltak vonzóak, mert sok speciális szolgáltatást kínáltak: voltak templomaik, iskoláik, forgalmas piacaik, kikötőik, esetleg politikai intézményeik; később pedig itt épültek fel a gyárak, kórházak, egyetemek stb. Minél többen költöztek a városokba, annál hangsúlyosabbá vált a központ és a vidék közötti különbség. Idővel a zsúfoltság, a közlekedés és a gazdaság fejlődése, és sok egyéb tényező következtében a központokat elfoglalták a nagy üzleti vállalkozások irodái, a külvárosokba költöző polgárok megüresedett lakásait pedig a szegényebbek. A szédületes fejlődés eredményeként mára már a Föld lakóinak fele lakik városokban, de a fejlett államokban ez az arány eléri a 80 százalékot.

Érdekes módon, az információs technológia fejlődése a falusias régióknak és a sok problémával küzdő nagyvárosoknak egyaránt kitörési lehetőséget kínál.

A falvaknak azzal, hogy áthidalhatóvá teszi a nagy távolságokat – néhány kattintással közel kerülnek a világ legnagyobb központjaihoz is, míg a városok lakóik hűségének és ragaszkodásának helyreállítását, hatékonyabb településirányítást, innovatív környezetet és dinamikusan gyarapodó polgárokat remélnek tőle. Kérdés, hogy a remények a valóságot tükrözi-e, s vajon mennyiben segítheti a telekommunikáció a településeket abban, hogy korábbi tekintélyüket továbbra is megőrizhessék.

Az 1960-as években merült fel először, hogy a nagyvárosok használatba vegyék a telekommunikációs ipar kínálta szolgáltatásokat. Az elmélet az Egyesült Államokban született meg, de hamarosan a világ minden fejlett államában megindultak az első próbálkozások – Higashi-Ikoma (Japán) 1972, Columbus (Egyesült Államok) 1977, Biarritz (Franciaország) 1979, Nyugat-Berlin (Németország) 1981, Milton Keyns (Egyesült Királyság) 1981.

A QUEBE, a Columbusban indult program a kábeltévé-hálózatra épült. Mindazok, akik előfizettek a szolgáltatásra, immár nem csak néhány tucatnyi csatorna közül választhattak, hanem lehetőségük nyílt arra is, hogy üzeneteket küldjenek a szolgáltatónak. Később országos hálózatot hoztak létre és interaktív játékokat, reklámokat kínáltak. A nagy változást a ’90-es évek hozták, amikor megjelent a műholdas távközlés, a nagy sávszélességű, interaktív hálózat, az olcsó személyi számítógép és nem utolsó sorban az Internet.

A világfalu kifejezést Marshall McLuhan vezette be 1968-ban megjelent könyvében, melynek címe: Háború és béke a világfaluban. Elsősorban a terjeszkedő média hatásait elemezte, de hamarosan kiderült, hogy ennél lényegesen nagyobb dolgok állnak előttünk: a személyi számítógépek megjelenésével és a kommunikációs hálózatok kiépülésével a kommunikáció és a komputer integrálódott, megkezdődött az ún. K+K korszak. Megindult az ún. információs közművek, az információs társadalom alapegységének nevezhető elemek kiépítése, amelyek forradalmian átalakítják majd az üzleti életet, a non-profit szférát és a magánéletünket is. Ezen a közművön fejlődnek majd ki a "behálózott" intelligens vállalatok, intézmények és otthonok.

Akkor jelent meg igazán az igény a K+K hálózatok iránt, amikor a ’90-es évek elején létrejöttek az első valóban multinacionális vállalatok. Ezek a cégek a világ számos országában végeztek termelési tevékenységet, és szinte minden országot a piacuknak tekintettek. Tevékenységük koordinálására már kapóra jöttek az országokat és kontinenseket áthidaló kommunikációs hálózatok. 1992-re már több mint 23 millió kilométer üvegszálas kábel feszült Földünk 5 kontinense között.

De ahhoz, hogy a hálózatot használni tudjuk, hozzá is kell férjünk. Kulcsfontosságú tehát, hogy ne csak az országok és kontinensek közötti kapcsolatot építsék ki (LHN – International Long Hold Network), hanem a behálózott Föld mellett létrejöjjenek az Intelligens Országok (WAN – Wide Area Network, Nagy Távolságú Hálózat), és Intelligens Városok is (MAN – Municipal Area Network, Városi Hálózat). A legfontosabb szem a láncban maga az Intelligens Város, mert ezen keresztül csatlakozhatnak a vállalatok a világhálóra (LAN – Local Are Network, Helyi Hálózat). És ami még fontosabb: csak ez teszi lehetővé, hogy tömegesen csatlakozhassanak a háztartások, a magánemberek (HAN – Home Are Network, Otthoni Hálózat).

Az információs társadalom számtalan előnyt kínál, de ezeket az előnyöket csak akkor tudjuk kiaknázni, ha a hálózatot odavisszük a háztartások közelébe, ezzel lehetőséget biztosítva a számukra, hogy csatlakozzanak. Amennyiben ezt sikerül elérni, akkor az elektronikusan ellenőrzött és koordinált globális gazdaság, amelyet a multinacionális cégek és a nemzetközi pénz- és tőkepiacok alkotnak, integrálódhat az újonnan létrejövő elektronikus világpiacba. Az elektronikus világpiacon a vállalatok közvetlenül a vásárlóikkal érintkezhetnek, ami fokozza hatékonyságukat, a vásárlók érvényesíthetik egyéni igényeiket, ráadásul a fokozódó verseny miatt pénzükért nagyobb értékhez juthatnak hozzá.

Az 1. ábra a fentiekben elmondottakat foglalja össze. Láthatjuk, hogy az információs társadalom alapkövei a nagy sávszélességű kommunikációs hálózatok, valamint a helyi, regionális, nemzeti és világméretű információs közművek. Az Intelligens Város létrehozásakor gyakran abba a nehézségbe ütközünk, hogy az Otthoni Hálózatok (HAN) csak nagyon kevés helyen épültek ki. Ahhoz, hogy a város lakosságának nagyobb része is elérhetővé váljon, olyan “lebutított" szolgáltatás-csomagokat is ki kell alakítani, amelyek teletext, telefon, információs kioszkok segítségével is igénybe vehetők.

Az Intelligens Város program elindításakor a megvalósító meghatározza céljait, és azt, hogy milyen eszközökkel tudja azokat a legjobban elérni. Gyakorlatilag újradefiniálja a fogalmat. Vannak viszont olyanok, akik a jövő Intelligens Városait szeretnék leírni, éppen ezért ők nem abból indulnak ki, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy létrehozzunk egy ilyen települést, hanem elsősorban az izgatja őket, hogy hogyan fog kinézni, ha majd megszületik. Közéjük tartozik William J. Mitchell is:

"Épületeink és azok egyes részei tervezésénél immár nem csak a hagyományos felhasználás szempontjait kell figyelembe vennünk, hanem a kibertér új feltételeit is. Meg kell értenünk, hogy ezek a helyek a jövőben egyre inkább az információáram bit-kikötői lesznek. Elektronikus érzékelőkkel és manipulátorokkal, beépített adatfeldolgozó eszközökkel, belső telekommunikációs berendezésekkel, szoftverekkel és olyan egyéb eszközökkel kell felszerelnünk ezeket, hogy a mai számítógépekhez hasonló módon fogadhassák és küldhessék az adatcsomagokat. Végső cél az olyan belső terek kialakítása, amelyek tetszés szerint programozhatók különböző funkciók ellátására. A nappali helyét a munkára, tanulásra és tanításra valamint szórakozásra egyaránt kiválóan alkalmas programozható otthon veszi át. Az oktatás és gyógyítás mai, nagy épülettömbökbe összpontosított rendszere helyett olyan újak jönnek létre, amelyek bárhová és bármikor eljuttathatják a szükséges szaktudást, a levegőben lévő repülőgép ülésétől kezdve a falusi közösségi házig. Gyerekeink pedig az óriási vidámparkok helyett kis helyen is elférő, tetszés szerint programozható ’vidámhálózatokon’ fognak szórakozni. Mindezek eredményeként az épületek és a helyiségek lesznek azok a helyek, ahol testünk és az adattömeg kapcsolatba lép, ahol a digitális jelek képpé, hanggá, érintéssé vagy egyéb más érzékelhető valósággá válnak, vagy éppen megfordítva, ahol a fizikai valóság alakul át digitális információvá."

Ez lenne tehát a jövő, de most térjünk vissza a jelenbe. Legtömörebben azt mondhatjuk, hogy akkor válik egy település Intelligens Várossá, ha "felhasználja a K+K technológiát a vállalatoknak és a háztartásoknak nyújtott szolgáltatásaiban". 1992-ben Michigan állam Kalamazoo nevű városában (lakosság: 120 ezer fő) "telecity" programot indítottak, amelynek tervezésébe Andrew S. Targowskit, a Michigani Egyetem professzorát is bevonták. Az amerikai Középnyugat akkoriban sok gazdasági problémával küszködött. Fő bevételi forrásuk a gabonatermesztésből és egyéb mezőgazdasági tevékenységekből származott, amelyek piacát a csökkenő árak jellemezték. Ráadásul, éppen a mezőgazdasági jellegből következően, nem volt a térségnek igazi központja, ahol a legfejlettebb ágazatok megtelepedhettek volna. A kezdeményezés nem titkolt célja az volt, hogy a város és vidéke visszanyerje régi versenyképességét.

•Küldetés: Újszerű gazdaság-, és településfejlesztés, új lehetőségek a lakosságnak és a vállalatoknak, a város felkészítése a XXI. század kihívásaira.

•Cél: Úttörő szerepet játszani az Intelligens Város kezdeményezések definiálásában, tervezésében, kialakításában és finanszírozásában.

•Eszközök: Együttműködés és világméretű verseny.

•Megvalósítás: "Telecity" moduláris felépítése az elkövetkező 5-10 évben.

"Az Intelligens Város olyan információs és telematikai szolgáltatások és rendszerek összessége, amelyeket az információs közművek segítségével juttatnak el a virtuális, elektronikus és interaktív vállalatoknak valamint az elektronikus polgároknak az információk összegyűjtése és megosztása érdekében, az események bekövetkezésének megfelelően a nap és a világ bármely részében, a kultúraközi érintkezések és az új globális kultúra szabályainak és kialakult gyakorlatának figyelembevételével."

Magyarországon a ’90-es évek közepe táján indult meg a mozgolódás az intelligens városok körül.

1996-ban nagyszabású konferenciát rendeztek, amelyre meghívták a legtöbb magyar nagyváros, valamint a budapesti kerületek képviselőit, továbbá a nagy közszolgáltatókat. A konferencián kiderült, hogy már több városban is felmerült az ötlet, de anyagiak hiányában nem indíthatták el a beruházást. Éppen ezért 1997-ben pályázatot írtak ki Intelligens mintaváros kialakításának támogatására. A pályázati kiírás szerint az Intelligens Város koncepció lényege:

•Platform a közösségi és kulturális tevékenységre.

•Platform az önkormányzati aktivitásra.

•Lehetőség az Internet-szolgáltatás széleskörű bevezetésére.

•Vonzó környezet új vállalkozások számára.

•Elektronikus elven működő szolgáltatások széles választékának bevezetése.

•Távoktatás és távtanulás bevezetése.

•A távmunka feltételeinek megteremtése.

Ide kellene tehát eljutniuk a magyar városoknak. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a magyarországi háztartások csupán 11 százalékában van számítógép. TV és telefon viszont már a legtöbb helyen megtalálható, ezért felmerült az is, hogy a teletext, esetleg egyéb kábeltévés szolgáltatások, és a telefon kombinálásával lehetne a kellő interaktivitást elérni. Ezenkívül még a különböző forgalmas helyeken elhelyezett információs kioszkok, a közintézmények informatikai fejlesztése, és a postahivatalok "informatizálása" jelenthet megoldást a problémára. A Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Program pályázata 12 pontban foglalta össze a program megvalósításának feltételeit és feladatait:

1. Az önkormányzatnak legyen WWW-szervere, amelyen legyen:

– a polgárok számára értékes önkormányzati információ;

– a régióra vonatkozó turisztikai kulturális információ;

– a régióra vonatkozó üzleti információ;

– a régióra vonatkozó közlekedési információ.

2. A városi rendszerben biztosított legyen a közintézmények jelentős részének kapcsolódása.

3. A lakosság legalább 5 százaléka érje el a rendszer szolgáltatásait.

4. Előnyös lenne, ha a városon belüli információszétosztás nagy sebességgel történne (nagyobb, mint 1 Mbps).

5. A városi rendszer legyen rajta az Interneten. Az AP (Internet Protocol) gerinchálózati csatlakozás legyen legalább 256 Kbps.

6. Szakszerű, folyamatos üzemeltetés legyen helyben biztosítva. Az információszolgáltatás rendszeresen legyen frissítve.

7. Legyen működő tranzakciós szolgáltatás a rendszerben, távvásárlás, távbanki szolgáltatás, stb.

8. Előnyös, ha bemutatható a helyi szervezésű távoktatás.

9. Előnyös, ha bemutatható a táv-munkavégzés alkalmazása.

10. Demonstrálható elektronikus levelezési gyakorlat legyen a régión belül.

11. Az önkormányzat kezdeményezze, hogy a régióban üzemelő kulturális, oktatási intézmények, biztosítók, bankok az információcserét elektronikusan bonyolítsák az állampolgárokkal.

12. Előnyös, ha létrejön egy nemzetközi városi partnerkapcsolat, ahol az együttműködés az Internet segítségével történik.

Mielőtt a National Computer Board 1991 augusztusában elindította a szingapúri "Intelligens sziget projektet", részletes tanulmányt készített a változások várható hatásáról. Ebben a tanulmányban a 11 legfontosabb gazdasági szektor részletes elemzését végezték el mintegy 200 tapasztalt szakértõ bevonásával, akik egyaránt képviselték a magán- és az állami vállalatokat. A vizsgálat lényege az volt, hogy az információ-technológia átfogó és mélyreható alkalmazása révén miként növelhetõ az üzleti teljesítmény és az életminőség. Az elemzésre került 11 gazdasági szektor a következő volt: építőipar és ingatlan-kereskedelem; oktatás és képzés; pénzügyi szolgáltatások; kormányzat; egészségügy; informatikai ipar; gépgyártás; sajtó, könyvkiadás és információ-szolgáltatások; kis- és nagykereskedelem; turisztikai és szabadidő-szolgáltatások; szállítás, közlekedés.

A fenti példák már jelzik, hogy hihetetlenül komplex elképzelésről van szó, amely akkor lehet igazán sikeres, ha érinti a gazdasági élet minden területét, bekapcsolja a különböző közszolgáltatásokat nyújtó szervezeteket, érinti a közigazgatási hivatalokat és a hatósági feladatokat ellátó intézményeket, és mindezeket integrálja a lakosság tömegeivel.

A beruházás mérlegelésénél két fontos szempontot is figyelembe kell vennünk. Olyan hálózatot kell létrehozni, amely a fent felsorolt potenciális felhasználók közül mindenkinek lehetővé teszi a csatlakozást. Amennyiben pedig ezt az anyagi eszközök hiánya miatt nem tudják megtenni, akkor pénzügyi segítséget is nyújtani kell nekik. Másrészt, a létrehozandó hálózatot tartalommal kell megtölteni. Szoftvereket kell vásárolni, egységes felhasználói felületeket kell alkotni, és olyan szolgáltatásokat kell létrehozni, amelyek kielégítik a felhasználók valamelyikének, vagy mindegyikének az igényeit. Mivel a felhasználók között egyaránt vannak profitorientált szervezetek és non-profit alkalmazók, ezért a szolgáltatásokat is úgy kell megválogatni, hogy legyenek közöttük piacosítható és közszolgáltatások is.

Az 1. táblázatban felsorolt szolgáltatások között van jó pár, amely csak akkor terjedhet el, ha nem kérnek érte ellenszolgáltatást. Hosszabb távon a piaci szolgáltatások fedezik a közszolgáltatások költségeit is, de a megvalósítást követő években várhatóan veszteséges lesz a beruházás. Ezért van az, hogy az Intelligens Város projekt kezdeményezője és fő teherviselője a város önkormányzata vagy más állami intézmény, a magánvállalatok pedig csak részfinanszírozóként, illetve a nyereségességgel kecsegtető szolgáltatások működtetőjeként társulnak a vállalkozáshoz. De attól függetlenül, hogy egy adott szolgáltatás a szolgáltatást nyújtó számára hoz-e számottevő jövedelmet vagy sem, a városvezetés számára megéri beruházni a K+K ágazatba, mert valamilyen gazdasági haszna mindegyiknek van (pl. hatékonyság-növekedés, időmegtakarítás, környezetvédelem, vonzó gazdasági környezet, stb.).

Végül magam is összefoglalnám, hogy mit is értünk Intelligens Város alatt. A program fontos kérdései:

•Kik a potenciális felhasználók?

•Milyen szolgáltatások legyenek elérhetők a rendszeren?

•Hogyan lehet a rendszert megvalósítani?

•Ki legyen a beruházó?

•Ki működtesse a rendszert?

•Milyen eszközöket használjanak a megvalósításnál?

•Hogyan ütemezzék a feladatokat?

•Milyen forrásokat használjanak fel a finanszírozáshoz?

A technikai jellegű kérdésekkel nem kívánok foglalkozni. A hálózati technológiának egyébként is igen széles irodalma van, ennek megfelelően csak akkor fogok műszaki jellegű kérdéseket érinteni, amikor annak lényeges gazdasági vonzata van. Például, a különböző hálózati topológiák, adattovábbító eszközök, felhasználói felületek és alkalmazott protokollok esetén. Így most a többi kérdésre összpontosítok. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a három nagy felhasználói csoport (polgárok, vállalatok, állami szervek és non-profit szervezetek) egyben, mint megvalósító is számításba jöhet. Már korábban is említettem, hogy a program jellegéből fakadóan a harmadik felhasználói csoport a fő beruházó. De az az ideális, ha mindhárom aktívan részt vesz a megvalósításban és/vagy a folyamatos működtetésben. Ha ugyanis minden érdekelt megnyerhető a projekt érdekében, akkor nagy az esély arra, hogy olyan szolgáltatásokat és alkalmazásokat hozzanak létre, amelyek iránt nagy lesz a kereslet. A 2. ábrán megpróbáltam úgy csoportosítani az egyes szolgáltatásokat, hogy egyben az is láthatóvá váljon, hogy kik a potenciális felhasználók, és kiknek jelent ez üzletet. Ebből egyben arra is következtetni lehet, hogy mely szolgáltatásokért melyik felhasználói csoport hajlandó fizetni, és melyek azok, amelyeket feltétlenül közösségi pénzekből kell finanszírozni.

Két másik szereplő is megjelenik az ábrán, a külső hálózatok (NAN, LHN, Internet stb), valamint a média. A külső hálózatokon keresztül juthat ki az intelligens Város az Infosztrádára, ezek biztosítják a kapcsolatot a helyi, a regionális és az országos információs közművek között. Másrészről azt is látnunk kell, hogy a szélesebb hálózatoknak is szükségük van az intelligens városra. Ennek köszönhető, hogy a város önkormányzata nem marad magára, amikor a projekt finanszírozásáról van szó, mert a regionális és országos hálózatokat is csak akkor lehet hatékonyan kihasználni, ha társul melléjük egy városon belüli hálózat is. Eddig elsősorban az alulról jövő kezdeményezések ("bottom-up") szempontjából vizsgáltam a témát, de látnunk kell, hogy ennek az ellenkezője sem elképzelhetetlen ("top-down"). Magyarországon is van rá példa (ld. NIIF Mintaváros projekt, nógrádi kezdeményezés a megyei szintű információs rendszer kialakítására, újabban pedig a frissen kialakított régiók kezdtek nagy szervezkedésbe, különösen a dél-alföldi és az észak-dunántúli). Általában is azokra az országokra jellemző az erőteljes kormányzati szerepvállalás, amelyek gazdaságilag kevésbé fejlettek, így a települések egymaguk nem képesek a beruházás anyagi terheit vállalni, vagy például az Európai Unióra, amelyben nagy hagyománya van a térségfejlesztési, -felzárkóztatási programoknak.

Elég nehéz meghatározni a szerepét a másik új felhasználónak, a médiának. Napjainkban, amikor a hagyományos értelemben vett hírközlés és műsorszórás helyét egyre inkább a különböző interaktív megoldások veszik át (személyre szabható hírblokkok, friss információk, video-on-demand, interaktív játékok), nagyok az átfedések a műsor- és hírszolgáltató, az adattovábbító és a szórakoztató vállalatok között, a kereszttulajdonlás pedig mindennapos dolog. A telekommunikáció és a média házasságából egy új iparág van születőben, amelynek vezető cégeiben hol a régebbi médiavállalkozások, hol pedig a telekommunikációs vállalatok dominálnak. Az új iparág, amelyet én az egyszerűség kedvéért médiának nevezek az ábrán, a hagyományos szolgáltatásokon kívül kommunikációs alkalmazásokat is kínál, illetve részben átveszi a nagy adat- és tudásbankok szerepét. Azért nem sorolható be egyik felhasználói csoportba sem, mert – bár zömében üzleti tevékenységet végez – egyes területeken non-profit célokat is szolgál (pl. ingyenes tartalomszolgáltatás, elektronikus levelezés, stb.).

A legnagyobb részt általában a helyi önkormányzatnak kell vállalnia, de magáncégek, elsősorban kábeltévé társaságok, telefontársaságok, Internet-szolgáltatók, más számítástechnikai cégek is megnyerhetők. Magyarországon azok voltak szerencsés helyzetben, akik elsőként mozdultak, mert akkor még magas volt a projekt referenciaértéke. Az Egyesült Államokban, ahol nagy a verseny a távközlési piacon a kábeltársaságok és a telefontársaságok közt, gyakran a megvalósítási költségek egészen magas hányadát hajlandók átvállalni ezek a cégek, ha cserébe megkaphatják a hálózat használati és működtetési jogát. Különösen a telefontársaságok érdeklődnek az ilyen beruházások iránt, mert nekik csak egészen kis sávszélességű csatlakozásuk van a felhasználók tömegei felé, és a multimédiás korszak küszöbén, ahol szükség van a nagyobb sávszélességre (128 kbit/s-ot meghaladó csatlakozás) ez szinte végzetes versenyhátrányt jelent a számukra. Ha viszont a városokkal közösen tudják kiépíteni üvegszálas hálózataikat, akkor felvehetik a versenyt a kábeltársaságokkal. Magyarországon a Matáv távközlési monopóliuma és hihetetlen anyagi ereje miatt erre aligha lehet számítani. A telefontársaságok inkább a konkurensek jogilag is erősen megkérdőjelezhető felvásárlására koncentrálnak, semmint a versenyre. Természetesen a finanszírozásban számítani lehet állami és egyéb központi támogatásokra is.

---

Tartalomjegyzék * tizenegyedik évfolyam, 5-6. szám * 2001. május-június

---

Ezt az oldalt a Hungary.Network tartja fenn.