 |
 |
Száz ágy harmincezer embernek
Csepp a tengerben
Gondoskodó állam - esély a megfagyásra
Budapesten harmincezerre saccolják a hajléktalanok számát, ennyi emberre
jut alig valamivel több, mint száz kórházi ágy. Statisztikai számítások
szerint az úgynevezett "normál" populáció három-öt százaléka
szorul kórházi ellátásra. Ha ezt a számítást követjük, akkor mintegy ezer-ezerötszáz
kórházi ágyra volna szükség. Valójában sokkal több ez a szám, hiszen egészséges
hajléktalan, mint olyan, nem létezik.
A fővárosban két, éjjel-nappal ügyeletes hajléktalan-kórház üzemel: a
Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) hetven ágyas intézménye,
valamint az Oltalom Karitatív Egyesület által fenntartott, harminc ágyas
Oltalom kórház. Ezen kívül a Máltai Szeretetszolgálat és a Magyar Vöröskereszt
is muködtet betegszobákat. Mindez csepp a tengerben, hiszen ahogy az Oltalom
kórház egyik orvosa, Kóczi Zoltán fogalmaz: érezhetően nő a nincstelenek
száma, naponta tunnek fel új arcok. Szerinte a megfelelő ellátáshoz Budapesten
legalább háromszáz ágyas, belgyógyászattal, rehabilitációs osztályokkal,
nőgyógyászattal felszerelt kórházra lenne szükség. A hiány különösen érezhető
a téli hónapokban: csak Kóczi doktor naponta négy-öt telefont kap, és
bevallja: sokszor tovább kell küldenie a beteget. Az Oltalom kórházban
ugyanis két éve gyakorlatilag telt ház van. Krónikus ápolási ágyak után
kapják a pénzt, ami azt jelenti, hogy a legtöbben több mint egy hónapot
töltenek itt, de van, akit - némiképp kényszerből - fél évig tartanak.
Az ágyak foglaltak, Károlynak már csak a kórterem végében, a földre rakott
matracon jutott hely. Szerencsések, akik bekerültek. Megjegyzendő: az
Országos Egészségbiztosítási Pénztár öt éve tartozik az Oltalom kórháznak,
az összeg a kamatokkal együtt már eléri a harmincmillió forintot. Egy
pert már megnyert a kórház.
A közhiedelemmel ellentétben, nem jellemző, hogy a kórházi osztályok a
lehető leghamarabb meg akarnak szabadulni a hajléktalanoktól - magyarázza
Kóczi Zoltán - inkább a kényszer irányítja őket, hiszen az úgynevezett
aktív ágyak után kapják a pénzt az egészségbiztosítótól, és ezeken három-négy
napnál többet nem maradhat a beteg. Akadnak persze, akik a taj-szám hiányára
hivatkozva utasítják el a felvételt. Kóczi Zoltán számára érthetetlen
ez a magatartás, hiszen egy-két nap alatt mindenkinek meg lehet tudni
a társadalombiztosítási számát, elég egy telefon.
Sajnos a hajléktalan beteg nem gyógyul meg, csak néha jobban van. De leginkább
rosszabbul. A krónikus kórházi osztályok kötelesek lennének felvenni őket,
de ők is állandó teltházzal dolgoznak.
Ha kiengedik - mondjuk egy fagyási sérülés, vagy törés ellátása után -
mehet az utcára. Jobb esetben betegszobáról betegszobára járva tengeti
az életét - folytatja a doktor. Ha fiatal, még bírja. Az idős, rokkant,
leépülő-félben lévők - most is vannak jó néhányan a kórházban - helyzete,
ha lehet még kilátástalanabb. A szociális otthonba való bekerülésre hónapokat
kell várni, az elme-szociális otthonokba pedig évek múltával lehet bekerülni.
Köztudott: a hajléktalanok nyolcvan százaléka alkoholbeteg, és az ezzel
járó lelki problémáktól szenved. Nemcsak a súlyosabb zavarok, például
a skizofrénia, vagy a térbeni, időbeni dezorientáltsággal járó Korszakov
szindróma tartozik ide, hanem a kisebbrenduségi érzés, a rossz értelemben
vett védekezési reakciók, deviancia.
Nem csoda, hiszen ezeknek az embereknek egyetlen dolog maradt meg: a "szabadságuk".
Úgy vélik, rájuk nem vonatkozik semmiféle szabály, kötöttségektől mentesen,
teljesen öntörvényuen élhetnek. A fiatalabb generáció még inkább képtelen
az önálló életvitelre, hiszen az állami gondoskodás évei alatt senki nem
tanította ezt nekik. Nem tudják, hogy kell egy napot eltölteni, bevásárolni,
főzni, tisztálkodni, Ha pénzhez jutnak, inkább mobiltelefonra költik.
Ha munkájuk van, korántsem jelenti, hogy ez már maga az ugródeszka a normális
élethez. Azt jelenti pusztán: most egy kis ideig jobban élhetnek, többet
költhetnek cigire, piára. Annyi pénzük sohasem lesz, hogy állandó lakásuk
legyen, márpedig egy komoly munkához állandó bejelentett lakhely kell.
Egy-két ellenpélda persze akad, az egyik férfi például talált magának
egy élettársat, de miután szakítottak, újra az utcára került. Olyan program
hiányzik, amely visszavezetné őket a "társadalomba: átképzési tanfolyam,
olcsó lakhatási lehetőség kellene. Olyan program, amiről ők is éreznék,
érdemes belevágni. Minden egyéb tuzoltás, sőt fölösleges pénzköltés.
Egyetlen kormányzat sem vállalta fel a probléma végleges megoldását. Az
MDF-kormánynak még új volt a dolog, nekik kellett először szembenézniük
a tömeges munkanélküliséggel. A Horn kabinet bevezette Bokros csomagot.
A mostani vezetés is csak "toldozgatja-foldozgatja az edényt".
Stump István kancelláriaminiszter mondta egyszer - kapcsolódik a beszélgetésbe
Samu István doktor -, hogy a gondoskodó államot felváltja az esélyteremtő
állam. Igen, sokaknak esélye lehet például arra, hogy megfagyjanak. Ahelyett,
hogy egészségesen élhetnének, egyre rosszabbul lesznek az utcán, az utca
miatt. Régen legalább a szellemi leépülők elvegetálhattak a kórházak elmeosztályán,
ahol - felügyelet mellett - kisebb munkákat el is végezhettek. És állandó
orvosi felügyelet alatt álltak, védett környezetben élhettek.
A kezelőben éppen sebet kötöznek. Átható, erős szag terjeng a levegőben.
A fürdés az első - mondja az egyik ápolónő - és akinél szükséges, a tetu
és a rüh irtása. Ezek a szerek valóban nem tartoznak a bőrbarát testápolók
közé, de a hatékonyság mindennél fontosabb. A tetvek ellen legjobb védekezés
a kopaszra nyírás, a rüh kezelése több napos menet. Elképesztő, mennyire
képesek elhagyni magukat némelyek: hemzseg a sebük a légylárvától, tudják
is, érzik is, mert viszket iszonyatosan, de nem érdekli őket. A férfiak
között akadt, akiről úgy kellett levágni a nadrágját, mert fél éve nem
vette le, így végezte a dolgát. A nadrág megállt magától, mint egy szobor,
miután levettük. Pedig akár mindennap vehetnének tiszta ruhát, de ennek
igényére is tanítani kell az embert.
Olykor nagyon nehéz együtt muködni velük, mert a rossz értelemben vett
védekezési reakciók miatt még abban is ellenséget látnak, aki nem az -
teszi hozzá Kóczi Zoltán. - Előfordul, hogy üvöltözik velem valaki: miféle
orvos maga, menjen ...! Sokan azt gondolják, rájuk nem vonatkozik semmiféle
szabály, a házirendet képtelenek betartani. Később persze rájönnek, mégiscsak
jó az a rend, és itt mégsem akar senki rosszat nekik, hiszen egy team
- orvos, nővér, szociális munkás - próbálja kihúzni őket - olykor szó
szerint - a ...-ból. Ugyanis, nagyon tág a turőképességük. Ha már eljöttek
(elhozták őket) hozzánk, akkor komoly bajban vannak.
A nők kevésbé igénytelenek, többet tisztálkodnak. Sajnos a tapasztalatok
szerint az utóbbi időben ismét felütötték fejüket a nemi betegségek a
hajléktalanok között: egyre terjed a ghonorhea és a szifilisz. Az Oltalom
kórház munkatársát néhány hónappal ezelőtt már megkeresték illetékesek,
muködjön együtt egy esetleges szurésben, bár ebből ez idáig nem valósult
meg semmi.
Német Feri kimondottan szórakoztató ember, nevetgélünk is kicsit. Ami
tegyük hozzá: csodálatra méltó az ő helyében, ugyanis fél lába és fél
szeme hiányzik. Négy éves korában elütötte egy autó, azon rövid idő alatt,
amíg az édesanyjával volt. Aztán gyorsan nevelőotthonba került. "Nem
haragszom rá, egyszer meglátogattam, nincs jobb élete, mint nekem. Megkerestem
a sofőrt is, csikberényi fiú, nem tehetett semmit. Nem vigyázott rám senki,
féktávolságon belül léptem a kerék alá.
Ferit szeretik a nővérek, rendes fiú, visszatérő vendég. De azt mondja,
már menne, nem neki való az egy helyben ülés: "abból, hogy ülök,
nem lesz semmi jó. Kicsit dolgozni szeretnék." Csak az a baj, hogy
Feri, ha éppen nem itt tölti idejét, iszik. Azt viszont ő is nagyon jól
tudja, hogy "részegen nem lehet dolgozni."
A Nyugati Pályaudvar az egyik otthona. "Fél háromig tart a diszkó,
addig jön a meleg levegő, a falnak dőlve melegítem a hátam. Aztán kéregetek,
fapofával. Nincs kedvem elpusztulni.
A szemgödre üres, mutatja. "A Déliben voltam, a 12-es vágányon, futetlen
vagonban, hidegebb volt, mint a peronon. Szembefújtak gázspréy-vel, látóideg-sorvadásom
lett. Nem sokkal később, mire észbe kaptam, kifolyt a szemem, ott csurgott
a kardigánomon. Fél liter borom volt, azt vitték el."
Később is a bor volt a bunös: lefejelték, mert nem adott.
"Néha úgy érzem, ha szembejön valaki, leszúrom, és csak utána adok
tüzet. Nem fogom megvárni, amíg a másik szemem is kiverik."
Senkit nem tudunk meggyógyítani - szögezi le Kóczi doktor. Az egészség
ugyanis a WHO megfogalmazásában annyit tesz: testi, lelki és szociális
jólét állapota. Annyit tehetünk csupán, hogy megpróbáljuk "utcaképessé"
tenni őket. Aki súlyos beteg, tartjuk, ameddig csak tudjuk. Megnézzük,
kit küldhetünk el, kit "áldozhatunk be" helyette.
Tyápay Katalin
Tartalomjegyzék * tizenkettedik évfolyam, 1.-2. szám * 2002. február
Ezt az oldalt a Hungary.Network tartja fenn.