ÉRTÉKES, JÓ, ÉRDEKES
ami az érték(teremtés)ről, az érdek(egyeztetés)ről és a (köz)jóról (főépítészként) eszembe jutott

Intuíció kérdése az egész!

"Élsz valahol, dolgozol valamit, közben pedig létrejön ez-az, aztán ez értékké válik, az pedig - bár talán nem rossz, de - csak "valamilyen" lesz. Minden cselekedeted ráérzések által vezérelt, és ha van benned tehetség és elkötelezettség a "valahol" és a "valami" iránt, akkor ami létrejön, akár értékké is válhat és akár a közjót is szolgálhatja. E tekintetben mindegy, hogy mi is az a "valami". Hogy tervezed, finanszírozod, építed, vagy "csak" hozzásegíted megszületéséhez azt a dolgot, egyre megy, te már nem voltál hiába."

AZ ÉRTÉK-
(TEREMTÉS)RŐL

A maga módján minden értékes, így (szerintem) az értékteremtés is meglehetősen öncélú - sőt némi elitista felhangot hordozó - fogalom, amely mindenkinek mást jelent. Nem mellékes, hogy az említett szóöszszetétel alkalmazása során a (fő)építészek, de mások is döntően az értékelemet tekintik elsődlegesnek (belátom, ez alól magam sem vagyok kivétel), míg mások (például a beruházók döntő többsége, valamint az építők, nem ritkán az önkormányzatok is) - érthető vagy kevésbé érthető módon - a teremtéselemet tartják fontos(abb)nak. Úgy gondolom, hogy ez így helyénvaló, a kérdés csak az, hogy az alapvetően "érték, minőség" szinonima alkalmazása milyen tényleges színvonalat ismer el, illetve sugall.
Számos alkalommal kellett tapasztalnom, hogy az általam (is) vallott értékrend nem feltétlenül esik egybe a magasságos szakmai elit, a szakmai kritika, illetve az utca embere minősítésével. Példaként egy, a szakmai közbeszédben gyakran szereplő "sztár-témát" és egy valójában pitiáner(nek tűnő), bárhol előfordulható esetet említenék, illusztrálva, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. (Előre is elnézést kérek az érintettől, de hát a példa éppen konkrétsága okán példa, természetesen nem személyét, illetve munkásságának egészét kívánom kritika tárgyává tenni.

Nem találkoztam egyetlen (szak)emberrel sem, akinek tetszett volna a Kálvin téri új irodaház-pár, melynek ugyan még csak egyik eleme készült el, de a szerkezetkész második épülettel már érzékelhető, hogy, így együtt miként lesznek domináns elemei a tér amúgy is rendkívül heterogén arculatának, illetve, hogy (városépítészeti szempontból) milyen viszonyba kerül(het)nek a már meglévő beépítéssel. Volt, aki egész egyszerűen csak környezet idegennek, léptékében és részleteiben elhibázottnak tartotta a használatba vett első épületet, de akadt olyan is - egy ismerősöm kisfia -, aki azt kérdezte, hogy mikor fogják már lebontani az állványt. Én sem szeretem ezt a házat, és bár a testvére még csak születőben van, de már most úgy gondolok a gyerekekre, mint amolyan antiszociális, problémás lurkókra.
Nem tetszik, hogy jóval magasabb a zárt beépítésű környező épületeknél, nem tetszik, hogy a tetőzet felépítményei igénytelen tákolmánynak hatnak, nem tetszik, hogy a rendkívül mereven formált, ingerszegény tömeget az alkotó szerintem kifejezetten zavaró osztárendszerű üvegfelülettel öltöztette fel, nem tetszik ahogy az épület kifelé dőlő felső része lenézi a teret, nem szeretem, hogy az épület földszintje barátságtalanul elkülönül a környező járdáktól, mondván: nekem semmi közöm hozzád és azokhoz, akik koptatnak, egyszóval szerintem ez a ház nem odavaló, nem lehet szeretni, nem lehet (vagy legalábbis nekem nem sikerült) azonosulni vele.
Erre mit olvasok a "legnagyobb példányszámú" mellékletének kritikai rovatában? Hát azt, hogy VÉGRE! megszületett A MŰ!, amely valahára kiindulási alapot mutat az Üllői út (mellesleg valóban nem különösebben épületes) képének remélt átformálásához, egy világítótorony az építészet háborgó tengerén.
Nem értem. Hogy lehet, hogy egyesek (nem is akárkik) ezt a - szerintem - városrendezési-építészeti rebetlit szakmai durchmarsként licitálják be, ráadásul az építési hatóság és a főépítész ismer olyan kártyát, melynek szabályai szerint ez a licit nyerő módon le is játszható. Hogy is vagyunk akkor az értékekkel? Mert az biztos, hogy ez a létesítmény - a maga (brutális) módján - értéket képvisel, hiszen az építtető (a saját pénzéért) nyilván nem épített volna olyan házat, amely neki nem (sem) tetszik, az is biztos, hogy az alkotó természetesen mélyen hitt saját alkotásának magas szakmai minőségében, sőt valószínű, hogy a szakma érintettjei (például a nyilván véleményt formáló tervtanács, a főépítész(ek) és az engedélyező hatóság) is azonosulni tudtak a tervvel, különben bizonyára nem épülhetett volna fel az elsőszülött sem. Az is valószínű (sőt, szinte biztos), hogy az épület funkcionális tartalma a tulajdonos és/vagy a használó számára komoly értéket képvisel, elhiszem, hogy az irodaépületben kényelmes és világos, szép terek sorakoznak, noch dazu magam sem vitatom, hogy a valaha itt tátongó semmihez képest maga az a tény, hogy végre épült egy - (forgalomképes) értékes - ház, önmagában is siker, vagyis a beruházó egyféle (sőt valószínűleg sokféle) szempontból értéket teremtett.

És mégis. Vagy inkább: MÉGSEM!

Belegondoltam, vajon mi lett volna, ha a kész terveket - a közember számára is értelmezhető, befogadható formában - dokumentálva megkérdezték volna az utca emberét: tetszik-e neki ez a javaslat. Szeretne-e a Kálvin téren egy ilyen házat látni? Lehet, hogy az eredmény - számomra - meglepő lett volna, bár az említett észrevételek ismeretében elég egyértelműnek tűnik, hogy a döntő többség nemmel szavazott volna. Belegondoltam abba is, hogy vajon szabad-e megkérdezni a közembereket egy ilyen ügyben, kockáztatva azt, hogy esetleg olyan végeredmény születik, amely nem igazolja a kérdezők "elvárásait". Mielőtt erre (egy lehetséges) választ megfogalmaznék, talán lássuk a másik példát.
Józsefváros összességében nem túl elegáns (de semmiképpen sem divatos) lakóterületeinek egyik üdítő eleme a Tisztviselőtelep. Ez a könynyen definiálható településrész a Fővárosi Közmunkák Tanácsának idején épült, és - szerintem - több, mint egy (máshol is) szokásos "telepszerű" lakóterület. Noha az épületek többsége nem képvisel kiemelkedő építészeti értéket (lám, megint ez a fránya értékítélet), az együttes a maga módján varázslatosan szép. Vannak itt kimondottan csinos épületek is, de az utcák aránya, a közterületek igényes megformálása, leginkább azonban az a tény, hogy a Tisztviselőtelep hibátlanul reprezentálja azt a kort és azt a társadalmi és szociális hátteret, amelyben fogant, nos ezek a környéket ma is vonzóvá, magas társadalmi presztízsűvé emelik.
Az elmúlt évtizedek természetesen ezen a területen is nyomot hagytak. A házak - kisebb-nagyobb mértékben - elöregedtek, igény mutatkozott a lakások bővítésére, valamint új funkciók (ilyen-olyan vállalkozások) befogadására, illetve helyet kellett találni a kocsiknak is. A lakóépületek jelentős részét felújították, a házakat az annak idején kényelmesre méretezett telkek udvarai felé bővítették és/vagy tetőterüket beépítették, hol a házak alagsorában, hol az udvarokon a vállalkozások számára átalakították a meglévő épületrészeket, illetve új épületek (épület-szárnyak) létesültek, végül megindult a garázsok építése is...
Én úgy láttam, hogy az utóbbi évtizedek változásai csak részben voltak eredményesek, a beavatkozás csak kevés helyen sikeredett olyanra, mint azt én jónak láttam volna. Azt láttam, hogy a már említett lépések jelentős mértékben megsértették azt a - valaha volt - településrendezési-építészeti minőséget, melyet elődeink ránk hagytak. A bővítések jelentős része a telkeket indokolatlan mértékben igénybe vette, a tetőtérbeépítések többsége - szerintem - elhibázott, a tetőterek kialakítása köszönő viszonyban sincs a meglévő (gyakran fel sem újított) földszintekkel, eltűntek, vagy "leegyszerűsödtek" a néhai csinos homlokzati díszítések, a sérült tagozatok helyreállítása helyett "célszerű", de primitív motívumok jelentek meg, a vállalkozások sem a saját telek kialakult használatához, sem a környezet adottságaihoz nem megfelelő formában és minőségben létesültek és működnek...
Sokakkal beszélgettem a helyszínelések során, és - bár voltak (főleg az idősebbek), akiknek szintén nem tetszett a Tisztviselőtelep ilyen átalakulása - a döntő (!) többség úgy vélekedett, hogy neki mindegy, hogy "az övék, azt csinálnak vele, amit jónak tartanak", de volt olyan is, aki értetlenül visszakérdezett, hogy tudniillik "mi bajom nekem ezekkel a garázsokkal, tetőfelépítményekkel, műhelyekkel"? Az talán túlzás, hogy ez a terület értékválságba került, de látnom, érzékelnem kellett, hogy már megint az érték eltérő értelmezésével állok szemben. Megrendültem, hogy vajon mi okozhatja az ilyen mértékű értékítélet-különbséget, illetve, hogy megtehetem-e (megtehetjük-e) azt, hogy saját szempontjainkat erőltetjük egy olyan területre, amely másoknak ilyen határozottan mást jelent.
Az iménti két példa igazolja, hogy az érték (mint olyan) rendkívül nehezen definiálható, mindenkinek mást jelent, a világ pedig éppen attól lesz szép és érdekes, ha ezt a sokféle értékrendet (persze bizonyos korlátok között) elfogadjuk, tiszteletben tartjuk, de leginkább rendet teszünk a fejekben (és az aktákban!) az érték relativitását illetően...

AZ ÉRDEK(EGYEZTETÉS)RŐL

Mindenkinek nyilvánvaló igénye, hogy - valós vagy vélt - érdekeit képviselje és lehetősége szerint annak érvényt is szerezzen. A jelen dolgozat az érdekeknek, illetve az ezekkel összefüggő cselekedeteknek csak egy kis részével foglalkozhat, ám még ebben a szűk körben is bőven van elemezni-, illetve megvitatnivaló kérdés. Főépítészi nézőpontból tekintve a terület- és településrendezési (valamint fejlesztési), illetve (település)építészeti szempontból értelmezhető érdekekről és az azokkal összefüggő érdekegyeztetésről lehet szó. Indokolt továbbá az érdekegyeztetéssel kapcsolatos kérdéseket még tovább szűkíteni úgy, hogy csupán az előzőekben vázolt értékteremtéssel (a magán- és közértékek ütköztetésével) szorosabban összefüggő részletekre koncentrálunk. Fogadjuk tehát el kiindulási alapként, hogy a dolgozat témája a (helyi) közérdek és a magánérdek egyeztetése, melyben közérdek alatt a helyi (települési) érdekeket értjük, így eljutunk ahhoz a "csatamezőhöz", ahol nekünk főépítészeknek meg kell találni "harcászati szerepünket", lehetséges fegyverzetünket. Induljunk ki abból, hogy ezen a terepen nem mi vagyunk a főszereplők, sőt vannak olyan esetek, amikor az érdekelt felek annak örülnének a legjobban, ha nem is lennénk, vagy legalábbis szerényen meghúzódnánk a harcmező egy félreeső szegletében, hűségesen várva, hogy vezérünk (gazdink) megszólításával kitüntessen, esetleg valamely részfeladattal megbízzon bennünket. Valljuk be, mi általában olyan érdekeket képviselünk, amelyek egy élesre forduló érdekegyeztetés során legtöbbször csak zavaró szempontok, így - nem hallgatva a régi kínai mondásra - rendszerint ott akarjuk megvakarni mások hátát, ahol nekünk viszket. Illetve talán nem is ennyire rossz a helyzet, hiszen az érdekegyeztetés folyamatában (számunkra) két síkon adódik feladat, nevezetesen a jogalkotó (illetve jogszabály-előkészítő) folyamatban, vagyis a rendezési tervek előkészítése során, valamint a jogalkalmazó munkában, vagyis az egyes építési ügyekkel összefüggésben. Tapasztalatom szerint az első (a rendezési tervekkel összefüggő) folyamatban általában komolyabban vesznek minket, míg a második (operatív) síkon inkább mi vennénk komolyan magunkat, de ennek elég kicsi a hatékonysága és a sikerélmény-rátája.

A rendezési tervek (elő)készítése, egyeztetése során

az alábbi (helyi) érdekek érvényesítésének igényével kell számolni

Az önkormányzatnak

mint (település)politikai döntéshozónak, és mint ingatlantulajdonosnak, egyben a törvények értelmében ellátási kötelezettséggel rendelkező közhatalmi szervezetnek érdeke főként az, hogy

• (település)politikai céljainak elérése érdekében szülessen olyan normarendszer, amely minden fórumon kötelező erővel hat, ekként megkérdőjelezhetetlenül rögzíti a közakarat érvényesítése céljából általa fontosnak tartott követelményeket,
• biztosítsa a település(rész) működőképességét, az épített és a természetes környezet korrekt együttélésének kereteit,
• biztosítsa azokat a sajátos jogokat, melyekkel élve törvényes feladatait, illetve vállalt kötelezettségeit teljesíteni tudja, ...
• legyen letudva a törvényben előírt terveztetési kötelezettsége,
• ha már úgyis készül a terv, az lehetőleg segítse elő a saját tulajdonában álló ingatlanvagyon minél magasabb értéken történő hasznosítását lehetővé tevő érdekérvényesítést, vagyis
• a kívánt rendeltetések (és beruházók) számára legyen vonzó, aki nekünk tetszik és van is pénze, az itt költ(hes)se el, de adjon eszközt a nem kívánt rendeltetések (és beruházók) elüldözésére, aki nekünk nem tetszik, az húzzon el a szomszéd faluba, kerületbe, városba,
• a terv legyen olcsó, ám készüljön el gyorsan (tegnapra), a rendelet legyen szigorú, ha az önkormányzati (helyi közösségi) érdek úgy kívánja, ám legyen kellően homályos és általános, hogy - ha kell - lehessen vele "rugalmasan" reagálni a változó igényekre (röviden: lehessen vele mind oda-, mind visszaélni), mindeközben
• jól mutasson a falon (legyen szép színes és látványos), mutassa meg, hogy mi milyen "fejlődésképesek" vagyunk, végül
• ha kell, lehessen vele "domborítani", valamint rá hivatkozni, bizonyítsa be, hogy az önkormányzat milyen mélyen elkötelezett a helyi közösség (négyévente: a választók) érdekeinek képviseletére.
  

Bár a felsorolás kissé cinikusnak tűnhet, sőt azt sem állítom, hogy minden önkormányzatra igaz, ám némi szerénytelenséggel nyugodtan kimondhatjuk, hogy kevés üdítő kivételtől eltekintve az önkormányzat eminens (vonal feletti) érdekeit inkább a főépítész, semmint az önkormányzat képviseli. Ha valóban jól végezzük a dolgunkat, arra kell törekednünk, hogy az általunk helyesnek tartott - településpolitikai érdekekkel mélyen átitatott szakmai célokat úgy képviseljük, hogy ehhez megnyerjük a döntéshozók (elsősorban a polgármester, de még jobb, ha az egész képviselőtestület) egyetértését. Tapasztalatom szerint ez akkor lehetséges, ha, egyetértünk vele, vagy sem, exponáljuk magunkat a megjelölt érdekek (szakmailag még felvállalható) képviseletében. A hangsúly itt a "szakmailag még felvállalható" szófordulaton van, ami azt jelenti, hogy tudnunk, éreznünk kell azt a határt, ameddig elmehetünk. Ismerek olyan főépítészt, aki lovagkori hősként száll szembe minden olyan érdekkel, melynek érvényesítése szerinte elvi okok miatt elfogadhatatlan (mert gusztustalan és igazságtalan), mint ahogy olyat is, aki arcátlanul és önkontroll nélkül harcol az önkormányzat gazdasági érdekeinek érvényesítéséért akkor is, ha az túlmegy a jó ízlés határán. Ezt a két szélsőséges magatartást az önkormányzat vezetői is lenézik, ugyanakkor kénytelen-kelletlen tudomásul veszik azt a főépítészi magatartást, mely akár "befelé-felfelé" is kockázatot vállalva érzékelteti és képviseli is azt a szakmai limitet, amely még számára tolerálható.

Az ingatlantulajdonosok

érdeke elsősorban az, hogy

• pontosan tudhassák, hogy az önkormányzat milyen jövőt szán nekik, megmarad-e, sőt emelkedik-e ingatlanuk értéke, netán csökken vagy elértéktelenedik,
• időben megtudhassák, várható-e olyan változás, melynek következtében nekik jobb lesz, avagy olyan, mely számukra kellemetlenséget, terheket jelent,
• lesz-e lehetőségük esetleges fejlesztési (építési) szándékuk megvalósítására,
• várhatóan javul-e szűkebb és tágabb környezetük ellátása és/vagy környezeti minősége, számíthatnak-e a korábbinál magasabb színvonalú és teljesebb körű szolgáltatásokra.
  

Az ingatlantulajdonosoknak a rendezési tervekhez való viszonya nem is kis mértékben differenciált és ez meglátszik az önkormányzatok (sőt a főépítészek) hozzáállásán is. Míg ugyanis a helyben élő, ott választójoggal rendelkező lakosság számára magától értetődő módon alanyi jogon képviseli saját, jogos, vagy jogtalan, valós, vagy vélt érdekeit és ezt az önkormányzat (már csak politikai okok miatt is) messzemenően elfogadja, addig a szintén helyben "lakó" (telephellyel rendelkező) gazdasági társaságoknak sokkal kisebb mértékben van lehetőségük érdekeiket artikulálni, holott voltaképpen nagyon is erős (esetenként döntő) befolyással lehetnek a település állapotára és fejlődésére.
A főépítészeknek ebben az esetben elég kínos a helyzete. Azt általában senki nem veszi rossz néven, ha valamely vitás esetben a "lakótulajdonos(ok)" számára kedvezően látszik elfogultnak, mert a lakosságnak (a választóknak) illik a kedvében járni. Ezzel nem is lenne baj, de ha netán a főépítész egy-egy telephely sorsának korrekt rendezése érdekében áll ki, vagy javasol a cég számára (is) kedvező megoldást, könnyen rásütik a bélyeget, hogy lakosság-ellenes, mert egy (sic!) vállalat telephelye eleve nem lehet rendben, mert ott zaj van, meg büdös van, meg jönnek-mennek a teherautók. A gazdasági tevékenység (hasonlóan a főúthálózathoz!?) forgalmat gerjeszt, mert fontos az ipar, de nem itt, nem is beszélve a benzinkútról, amely mint tudjuk maga az ökológiai katasztrófa. Röviden: az ilyen "pfujjj" dolgokat támogató főépítész nem a mi emberünk, rosszabb esetben az érintett cég, valakije...
Tapasztalatom szerint a településen belül szinte minden mindennel meg tud férni, a sterilen elválasztott, kilúgozottan homogén terület-felhasználás rosszabb, mint a szabályozottan vegyes beépítés. Hiszek abban, hogy a rendezési tervek vitáiban és jóváhagyásakor a döntéshozók tudják, hogy mit beszélnek, ismerik a tervvel érintett területeket, tisztában vannak döntésük súlyával és következményeivel, ezért nekünk nem lehet más célunk, mint segíteni az önkormányzat döntését. Nem helyes tehát, ha rátelepszünk az önkormányzati ügyekre, még akkor sem, ha persze legyezgeti a hiúságunkat, amikor egy-egy képviselő, netán maga a gazdi (a polgármester) cinkos mosollyal megerősíti: "ezt a szakemberek úgyis jobban tudják", mert ez az a csapda, amelybe ha belelépünk, elfogadtuk azt is, hogy a döntéshozók ránk hárították a felelősséget.
A helyes eljárás szerintem az, ha felhívjuk a figyelmet a döntésben rejlő előnyökre és hátrányokra (kockázatokra), valamint arra, hogy az adott ügyben milyen érdekviszonyok motiválják az esetleges döntési helyzeteket. El kell érnünk, hogy az önkormányzat maga döntsön, és bár ez sokkal több és fárasztóbb munkával jár, mint (ha hagyják, márpedig sokszor hagyják) magunknak dönteni. Nem vállalhatjuk ugyanis fel az ingatlantulajdonosok (köztük az önkormányzat) érdekeinek direkt képviseletét, mert ezzel elveszítjük az amúgy is nehezen megőrizhető intaktságunkat.

A(z építési)hatóságnak

mint jogalkalmazó szervezetnek érdeke főként az, hogy

• a terv legyen a mindennapi munkájuk során megbízható munkaeszköz, olyan háttér, melyre támaszkodva a legkisebb kockázattal a legnagyobb döntési biztonsággal tud dolgozni,
• vegye figyelembe az általa - a mindennapi munka során szerzett - tapasztalatokat, adjon választ az általa feltett kérdésekre, egyben adjon támpontot ahhoz, hogy ő is válaszolni tudjon a döntési kompetenciájába tartozóan feltett kérdésekre.

Eltekintve néhány kínosan kiélezett építési hatóság vs. főépítész meccstől, a főépítésznek szerintem leginkább az építési hatóság szempontjait kell figyelembe vennie a rendezési tervek kidolgozása és egyeztetési eljárása során. Nem azt gondolom, hogy a rendezési tervek településfejlesztési, illetve rendezési koncepcióját az építési hatóság érdekeinek megfelelően kell megfogalmazni. Arra gondolok, hogy a rendezési terveket jogszabálynak kell tekinteni (mert hogy azok!), ekként a tervezői, valamint az önkormányzati, illetve főépítészi gondolatokat és igényeket adekvát munkaeszközzé kell formálni.
A tervezők jelentős része hajlamos a feladatot úgy felfogni, hogy neki most meg kell váltania - ha nem is a világot, de legalább - az adott települést, neki most álmodni kell, megalkotni, majd ő jól megmondja, hogy mi a helyes út, miközben nincs tisztában azzal, hogy a települést (vagy annak "műbe vett" részét) nem a terv, hanem a terv - mint jogszabály - keretei között, vagy azt feszegetve az építtetők, az ingatlantulajdonosok és a befektetők formálják valamilyenné, neki pedig az a feladata, hogy ennek jogi-szakmai kereteit, feltételeit meghatározza, javaslatot tegyen a döntéshozóknak. Az önkormányzatok, illetve azok vezetői sajnos sok esetben partnerek ebben a tervezői magatartásban, mivel - mint azt fentebb nem kevés kritikus éllel és talán sértően, de szerintem reálisan jeleztem - hajlamosak a terveket szép dísznek, amolyan műszaki-szakmai kifestőkönyvnek tekinteni.

A tervezőknek,

mint alkotóknak, és vállalkozóknak érdeke elsősorban az, hogy

• kapjanak meg minden lehetséges (a munkájukat könnyítő, lehetőleg nagymértékben kiváltó) adatszolgáltatást, beleértve a minél pontosabb tervezési programot,
• legyen a tervezés során olyan partnerük, akivel szót tudnak érteni, aki - egyetértése esetén - érti, képes és hajlandó is képviselni az általuk adott szakmai javaslatokat,
• a tervezési egyeztetések során lehetőleg ne kerüljön sor botrányos jelenetekre, ne kelljen "teanyád-délutánokra" járniuk,
• ne kelljen mindent hetvenkétszer átrajzolniuk, felesleges alternatívákat izzadtsággal kitalálniuk, hogy utána lehessen mit kritizálni és elvetni, végül
• a tervezési díj jegyen időben kifizetve és a terv jóváhagyva.

A főépítész legyen tervezés- és tervezőpárti, de ne legyen kritikátlanul elfogadó a tervezőkkel kapcsolatban. Tudjuk jól, hogy a tervezés nagyüzem, és hogy az "üzem" szó az "űzni, hajtani" igéből származik. Ne hadakozzunk az ellen a minősítés ellen, mely szerint a főépítész az önkormányzat (a gazdi) számára túlzottan tervezőpárti, míg a szakma egy jelentős rétege számára könyökvédős bürokrata. A főépítész legyen partnere a tervezőnek, ha kell "szolgálja ki", fordítsa le számára, illetve közvetítse felé az önkormányzat, a hivatalon belüli szakma érdekeit és elvárásait, mindezek mellett azonban legyen olyan közvetítő elem, mely a szakma mondanivalóját az önkormányzat felé képviseli. Ne szégyelljünk "lemenni" az önképzőköri kultúrfelelős szintjére, ha éppen arra van szükség. A legfontosabb azonban az, hogy biztosítsuk a nyugodt, kiegyensúlyozott alkotó légkört, vállaljuk fel a tervezők javaslatinak képviseletét, segítsük hozzá őket ahhoz, hogy kizárólag a tényleges tervezésre, a munkára tudjanak koncentrálni. Egy-egy tervtárgyalás, vagy még inkább egy rémes(nek mutatkozó) lakossági fórum során segítsünk elkerülni az anyázásba forduló szélső-séges szócsatákat, értessük meg mindenkivel, hogy mi a tervező és a mi a megbízó, a véleményező és a döntéshozó szerepe és felelőssége. Szerintem ez az érdekképviselet egyik legfontosabb mozzanata

Az egyes építési ügyek elbírálása előtt

az alábbi (helyi) érdekek érvényesítésének igényével kell számolni

Az önkormányzatnak,

mint (település)politikai döntéshozónak (a helyi közösség képviselőjének) érdeke főként az, hogy

• az egyes ügyek összességéből összeálló folyamat igazolja működésének sikerességét, döntéseinek helyességét,
• érdemben beleszólhasson mindazokba az ügyekbe, melyek kimenetele hatással lehet a rá bízott hely sorsára és saját megítélésére is,
• kimondhassa, hogy valami tetszik neki, illetve hogy másvalami nem tetszik neki, ráadásul elérhesse, hogy ami tetszik neki, az megvalósulhasson, ami meg nem, az nem,
• az egyes ügyeknek legyen valamilyen egyéb "hozadéka" is az önkormányzatra, áttételesen a település(rész)re nézve.

Azt hiszem, hogy a hazai közélet és a közbeszéd (elsősorban a sajtó), ha jogszerűtlenül is, de jó érzékkel említi mindig azt, hogy "az önkormányzat (nem) engedélyezte" ezt, vagy azt a beruházást. Az emberek szerintem egész egyszerűen nem hiszik (hinnék) el, hogy az önkormányzatnak - melytől a rá bízott település(rész) fejlődését, környezeti minőségének javulását, várják - semmi érdemi befolyása nincs arra, hogy egy-egy egyedi ügy milyen módon dől el. Ez így valóban tarthatatlan és ellentmond mindannak a nagy ívű deklarációnak is, mely az önkormányzatot az adott hely "gazdájának" kiáltja ki (tegyük hozzá, teljes joggal). Az már csak hab a tortán, hogy azt meg pláne nem hinnék el, hogy a főépítésznek sincs (sem lenne) joga beleszólni az egyedi építési ügyekbe. Ezt a dilemmát mindenképpen jogalkotással kell feloldani mégpedig úgy, hogy mindaz, ami ma megtörténik (mert azért persze a polgármester, meg a képviselők egy része, leginkább azonban maga a főépítész jól beleszól az egyedi ügyek folyásába) jogszerűen, ráadásul kötelező erővel történhessen.
A lényeg mindazonáltal az, hogy a főépítészeknek fel kell ismerniük és el kell fogadniuk, hogy nem személyükben (alanyi jogon) résztvevői ennek az (érdek)egyeztetési folyamatnak, hanem az önkormányzat, a polgármester képviseletében. A főépítész ezekben az esetekben maga az önkormányzat! Akkor járunk el helyesen, ha részt veszünk a folyamatban, segítjük az építtetőt, a tervezőt és az építési hatóságot, ám sohasem feledjük, hogy észrevételeinkkel a közérdeket képviseljük, a közértéket próbáljuk érvényesíteni. Talán nincs messze az az idő, amikor egy-egy építési ügyben - még mielőtt az építési hatóságnál a kérelem megjelenik - mód lesz "előszűrni", vagyis az önkormányzat (mert az önkormányzat maga a település közössége!) eldöntheti, hogy tetszik-e neki a javaslat, avagy sem és ami fennakad a szűrőn, az nem juthat tovább.
Ez nagyon súlyos felelősséggel járó döntés lesz, ezért fokozott körültekintéssel kell előkészíteni, hiszen sokkal egyszerűbb valamire biztos háttérrel azt kimondani, hogy ezért vagy azért szabálytalan, mint megindokolni, hogy a javaslat miért nem fogadható el14az önkormányzat (a település közössége) számára.
Ezen a ponton a legfontosabb részlethez érkeztünk, vagyis annak eldöntéséhez, hogy vajon elfogadható-e egyáltalán, hogy az építészeti, esztétikai, minőségi kérdésekben a döntést egy voltaképpen laikus testület, vagy annak képviselője (az ügy szempontjából szintén laikus polgármester) mondhassa ki. Hogy mit tehet a főépítész, ha esetleg számára nem elfogadható döntés születik, vagy ami még kínosabb, úgy bukik el az ügy, hogy annak előkészítésében, egyeztetési fázisaiban maga is aktívan részt vett olyannyira, hogy szinte már sajátjaként kezeli a végeredményt. Vagy mi van akkor, ha egy profi tervtanács hajtja el azt a javaslatot, amely ha nem is a főépítész direkt munkája, de annak létrejöttét egyetértésével követte, netán azonosulni is tud vele.

KI KELL BÍRNI, EL KELL FOGADNI!

Nem tehetünk mást, legfeljebb azért hibáztathatjuk magunkat, hogy nem tudtuk meggyőzni igazunkról a döntéshozókat, de sem megsértődni, sem tépelődni, pláne hisztériázni nem szabad. Az egyik lehetséges megoldás az, hogy még nagyobb odafigyeléssel fordulunk az önkormányzati döntéshozók felé, remélve, hogy előbb-utóbb elhiszik, elfogadják, hogy igazunk van, a másik, hogy emelt fővel távozunk.
Mert az önkormányzatnak, a polgármesternek igenis joga van szuverén módon, akár ellenünkben is, dönteni, az pedig a mi feladatunk és felelősségünk (és iszonyatosan sok munkával jár), hogy olyan helyzetet teremtsünk, melyben szavunknak, javaslatunknak súlya és meggyőző ereje van. Ennek tudatában kell érdekeket egyeztetnünk, nem elfeledve, hogy nekünk is van (kell, hogy lehessen) saját, szakmai-emberi érdekünk és jogunk ahhoz, hogy azt képviselhessük. Aztán vagy bejön, vagy nem

Az ingatlantulajdonosoknak,

személyeknek és társaságoknak, mint építtetőknek érdeke elsősorban az, hogy

• ha kérdezi, kapjon korrekt és teljes körű tájékoztatást arról, hogy mit és milyen feltételekkel csinálhat,
• a lehető legteljesebb mértékben megvalósíthassa azt, amit elképzelt, o legyen az eljárás - az (érdek)egyeztetés - során olyan partnere, aki őszinte és korrekt véle-ményével segít a legjobb terv kidolgozásához (ha kell és lehet, támogatja, de ha az kell, megmondja mi nem jó és azt is, hogy lehet-e, illetve hogyan kell a hibát kiküszöbölni),
• ügyében szülessen gyors és egyértelmű döntés, o tervezője legyen gyors, megbízható és olcsó, lehetőleg bejáratos minden olyan helyre, ahol ügyének elbírálása gyorsabb és "eredményesebb" lehet,
• ha kéri, legyenek vele megértők és támogatóak, ha kell nagyon elnézőek, egyebekben pedig "haggyák őt békibe".

A főépítésznek nyitottnak és készségesnek kell lennie az építtetők, az ingatlantulajdonosok iránt, hiszen ne feledjük, ők hozzák létre mindazt, ami bennünket (is) minősít. Ez nem egyszerű, mert bár valóban jogos igény, hogy egy-egy ügyben a főépítész (is) legyen neutrális (értem ez alatt azt, hogy sem pro, sem kontra ne legyen elfogult), valljuk be ennek az elvárásnak nagyon nehéz (nekem például gyakran nem sikerül) megfelelni. Látom az ügyfél szemén, hogy becsületes és őszinte a kérdése, és a szívem vérzik, de nincs igaza, vagy a kérése nem teljesíthető. A másik ügyfél pedig nagyképű, krakéler, tenyérbemászóan agresszív, legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, de sajnos igaza van, vagy legalábbis nem találok rajta fogást. Legyünk tehát szigorúak és pártatlanok, ha azt tapasztaljuk, hogy az adott ügy egyoldalú tulajdonosi-építtetői érdekérvényesítésre vonatkozik, vagyis legyünk előrelátóak, vállaljuk fel az önkormányzati (közösségi) értékek és érdekek képviseletét. De legyünk őszinték is önmagunkhoz, ne szégyelljük, ha mégsem sikerül pártatlannak lennünk, a kérdés ugyanis csak az, hogy a saját mércénkkel mérve és hogy a jog keretei között vagyunk-e "elfogultak".

Tapasztalatom szerint az ügyek három nagy csoportba oszthatók, melyek mindegyike más és más főépítészi cselekvést igényel.

-Az ügy érdekérvényesítési szempontból tiszta és egyértelmű, vagyis a tervezett "valami"(pl. egy családi ház) megfelel a szabályoknak, az építtető érdekének érvényesülése szinte csak minőségi szempontú (építészeti, városképi) mérlegelést kíván, mivel a "valami" léte a közérdeket nem sérti. Ebben az esetben a főépítész feladata az, hogy a tervezővel és az építtetővel olyan megoldásra jusson (lehet persze, hogy eleve nem is kell beavatkozni), hogy az szép, igényes, a környezetbe illeszkedő (illeszthető), az építtetőnek is érdekében álló, de a közösség számára is értékes eredményt hozzon. Ez sem mindig könnyű, de többnyire menni szokott.

- Az ügy érdekérvényesítési szempontból zűrös, mert a tervezett "valami" (pl. az előbbi családi ház szomszédságában egy fröccsöntő műhely) ugyan megfelel a szigorúan vett szabályoknak (kisipari műhely), de már előre látható, hogy baj lesz vele, mert a kész "valami" állandó viták forrása lesz (lehet), vagyis vélhetően sérti a szűkebb környezet érdekét, ráadásul - mert hogy a baj nem jár egyedül - a javasolt épület mind karakterében, mind léptékében és arányaiban bántóan kirí a környezetéből. Ebben az esetben a főépítésznek a közösségi érdekek védelme érdekében minden lehetséges módon meg kell próbálni megakadályozni, hogy a "valami" megvalósulhasson, vagy ha a megvalósulás ténye nem zárható ki. akkor arra kell törekednie, hogy az a lehető legkevesebb kárt okozza. Ilyenkor kell szigorú feltételeket szabni, lehetőleg olyanokat, amelyek netán el is veszik az építtető kedvét az egésztől. (Nagyon fájdalmas, de tény, hogy a főépítész sikerességét nemcsak az minősíti, hogy mit tudott elérni, hanem az is - sőt többnyire az -, hogy mit tudott megakadályozni.)

-Az ügy érdekérvényesítési szempontból kínos, mert a tervezett "valami" (pl. egy bezárt vállalati óvoda épületében kialakítandó kisebb nyomda) szinte bizonyosan semmiféle problémát nem okoz, ám várható, sőt biztosra vehető, hogy léte ellen sokan tiltakozni fognak, ez pedig az önkormányzatot (a gazdit) zavarni fogja, mert mint tudjuk, az önkormányzatot nagyon szokták zavarni az olyan ügyek, amelyek lakossági panaszban öltenek testet. Ebben az esetben a főépítész feladata kettős. Egyrészt meg kell győzni az építtetőt, hogy - bár elvben igaza van, de - fel kell készülnie arra, hogy méltatlan és igazságtalan támadások fogják érni és erre megfelelő intézkedésekkel reagálnia kell, másrészt meg kell győzni az önkormányzatot (a polgármestert) és a tiltakozó lakók képviselőjét (rosszabb esetben a lakókat), hogy ez csak látszólag sérti az érdekeiket, a valóságban semmilyen probléma nem lesz a "valami" létével és működésével. Az előbbi mellesleg könnyebben megy, mivel az építtető hajlandó megfogadni minden - még a számára többlet-munkát és -költséget jelentő - tanácsot (pl. a lakó-házak felől sok fát ültet, az épületet, az épületet úgy alakítja ki/át, hogy annak használata (pl. a gazdasági bejárat célszerű elhelyezésével) a külső szemlélő által a lehető legkisebb mértékben legyen érzékelhető. Az utóbbi a nehezebb dió és nem is mindig sikerül

Az(építési) hatóságnak

mint (ügydöntő) jogalkalmazó szervezetnek, az érdeke az, hogy

• bízzanak meg a szakértelmében, ha lehet, ne szóljanak bele a dolgába,
• ha lehet, már a tervezés munkaközi fázisában legyenek kiszűrve azok a hibás, vagy szabálytalan elemek, amelyek a végső döntés időpontjában komolyabb sérelmet okoznak az építtetőnek (szemben a közhiedelemmel az építési hatóság sem szeret elutasító döntést hozni),
• ne sürgessék, ne presszionálják, ne tekintsék piaci kofának (akivel alkudozni lehet),
• munkáját ne rosszízű statisztikák alapján ítéljék meg (rosszabb esetben: el).

A mai (szerintem hibás) hazai gyakorlatban az önkormányzat és az építési hatóság munkája - legalábbis a közvélemény szemében - összemosódik, ezért a főépítészt egy kalap alá veszik a hatósággal, amolyan házon belüli fellebbviteli fórumnak tekintik. Mindaddig, amíg létre nem jön végre az önkormányzatoktól (a polgármesteri hivataloktól) független Állami Építésügyi Hivatal, vagyis helyére nem kerül a főépítész (mint "az önkormányzat embere"), addig úgy kell működnünk (kicsiben), mintha ez a döntés már (nagyban) megtörtént volna.
A főépítész tehát legyen olyan előszűrő, aki a tervek egyeztetési fázisában a közérdeket és a közértéket képviseli, ám tiszteletben tartja az építési hatóság autonómiáját. Ez két kérdésben való közreműködésünket jelentheti.

A telek beépítésének és lehetséges használatának tervezése során a főépítésznek arra kell törekedni (az építtetőt és a tervezőt arra kell ösztönözni), hogy az adott megbízói program - részben vagy egészében - úgy valósulhasson meg, hogy az a lehető legkisebb mértékben korlátozza a környező területek korrekt, rendeltetésszerű használatát és lehetséges beépítését, fejlesztését. Ez jellemzően "helyszínrajzi" kérdés, az építési jog nyelvén az "a" típusú elvi engedély kategóriájaként fogható fel. Az építési hely jó kihasználása, egy korrekt funkcionális és üzemeltetési séma fél győzelem lehet.

- A "valami" (város)építészeti-esztétikai minősítése során a főépítésznek leginkább saját szakmai álláspontját és ízlését kell képviselni. Vannak persze egyértelmű esetek, amikor nyilvánvaló, hogy az adott helyen és helyzetben lévő épületet az adott megbízói program keretei között is lehetne sokkal jobban megoldani, sőt az sem ritka, hogy a javasolt épület az adott formában elfogadhatatlan. A hatóság persze leginkább azt szereti, ha valamilyen jogszabályi kapaszkodója adódik, aminek az alapján nyugodtan és biztonsággal hozhat döntést, de ez sokszor nem megy. A főépítésznek itt a meggyőzés eszközével kell élni, ami rendkívül idő- és türelem-igényes dolog, de nincs más esély. Meg kell tudni győzni az építtetőt arról, hogy amit javasol nem csak nekünk (főépítészeknek) nem tetszik, hanem vélhetően a közösségi értékekkel sem hozható összhangba, leginkább azonban arról, hogy amit akar, az neki sem lesz jó, hogy legalább fontolja meg azt, amit mi javaslunk számára. Mert nemcsak bírálni kell (ha kell, akkor persze kell!), hanem segíteni is illik, persze úgy, hogy az se az építtetőt, se a tervezőt személyében ne sértse, de tudatosítani kell azt is, hogy melyek azok a részletek, amelyek - mert a javaslat szabálytalan volta miatt nem engedélyezhetők.

A tervezőnek mint alkotónak,

és egyben vállalkozónak érdeke elsősorban az, hogy

• kapjon egyértelmű tájékoztatást a tervezést befolyásoló körülményekről, illetve olyan tervezési programot, melynek alapján feladatát elvégezheti,
• legyen a tervezés során olyan partnere, akivel szót tud érteni, aki - egyetértése esetén - érti, képes és hajlandó is képviselni az általa adott szakmai javaslatokat,
• kapjon támogatást a "hivataltól" ha egy véleményen van a megbízójával akkor azért, ha nincsenek egy véleményen akkor azért,
• minél kevesebb módosítást kelljen eszközölnie az egyeztetések következtében, vagyis ne kelljen (és főleg nem fölöslegesen) többlet-munkát végeznie, o legyen a terve időben kifizetve, a közvélemény legyen elájulva.

Mint már jeleztem, a főépítész legyen terv- és tervező-párti. Ez természetesen az egyedi ügyekre is vonatkozik, jóllehet itt az érdekegyeztetés lényegesen eltér a rendezési tervek esetében leírtaktól, elsősorban azért, mert míg a rendezési tervek esetében (legalábbis jogszerűen és pro forma) az önkormányzat a megbízó, addig az egyedi ügyekben ez a legritkább esetben fordul elő. A tervezőkkel való együttműködésnek (talán nem véletlenül) éppúgy három alapesete van, mint ahogy ez az építtetők (ingatlan-tulajdonosok) esetében is tapasztalható.
-Tipikus eset, hogy a tervező és az építtető azonos hullámhosszon van, szándékuk közös, a tervezett "valami" megítélésében véleményük azonos és stabil. Ha ilyenkor a javaslattal valami nem stimmel, akkor a feleket közösen kell meggyőzni.
-Tipikus eset az is, amikor az építtető eleve hibás, rossz előképeken nyugvó, vagy egyszerűen saját felkészületlenségéből fakadó programmal keresi meg a tervezőt és a tervező - mert egy ponton túl belefárad, de a munkát visszaadni nem akarja - nem tudja az építtetőt a javaslat hibás voltáról lebeszélni.
-Tipikus eset végül, ha az építtető "törököt fog" a tervezőjével és viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a tervező a legkorrektebb megbízói hozzáállás mellett sem alkalmas a feladat megoldására. Ez nagyon kínos szokott lenni és etikai problémákat is felvet, hiszen ne feledjük, a rossz tervező is tervező, ebből él, ebből tartja el a családját, továbbá felnőtt ember (még kínosabb esetben hölgy) lévén személyiségi jogai is vannak, sőt akkora lelke, mint (pestiesen szólva) "ide Lacháza". Ilyenkor szokott a főépítész feszengeni, általános célzásokat tenni a tervezői munka nehézségeire, de azt kimondani, hogy ez így nem fog menni, nos ez általában nem jön ki a szánkon, bár legszívesebben ezt tennénk

A KÖZJÓRÓL

A 130/1995. (X. 26.) kormányrendelet melléklete - a NEMZETI ALAPTANTERV - az általános iskolák 7-10. évfolyamán az általános fejlesztési követelmények között az 1. pontban18 (az emberismeret és az önismeret képességei) azt az igényt fogalmazza meg a tanulóval szemben, hogy "ismerje fel, mit tehet a közjó és az emberi jogok érdekében". Ahhoz képest, hogy tehát a közjót - mint olyat - már az elemi oktatás felsőbb osztályaiban alapvető ismeretként kell tudni definiálni, a hazai jogrend egyetlen további eleme sem említi ezt a fogalmat, így voltaképpen bárkinek széles skálán adatik lehetősége saját elképzelése szerint értelmezni nem csupán a közjót, de azt is, hogy mit kell köz-(akármi), illetve jó alatt érteni. Velem a közigazgatásban eltöltött több mint két évtized alatt egyszer sem fordult elő, hogy cselekvésem során belegondoljak abban, hogy ez vagy az a dolog, esemény, vagy körülmény megfelel-e a közjónak, egyáltalán hogy ez a fogalom tudatosan befolyásolta volna a munkámat. Tettem azt, amit tehettem és amit jónak tartottam, és ha ez - mellesleg - a közjót is szolgálta, akkor az rendben van, leginkább azonban arra törekedtem, hogy cselekedeteim közben (másoknak és nekem is) jó legyen. Nekem ennyi elég (volt).

Berényi András