Egyről kettőre... az egyről a kettőre... Kóstolgatjuk a címet, és keressük azt a metaforát, ami leginkább kifejezi a nők - asszonyok és hajadonok, anyák és gyermekek, egy személyben anyák és gyermekek - ezreinek törekvéseit, hogy megváltoztassák életüket. Kilépjenek a "szociológiai törvényszerűség" által kijelölt pályájáról, áttörjék a rögzült társadalmi konvenciók falait. Ezek a nők most történetesen romák, de sorsuk - eltekintve attól, hogy többségüket valamilyen módon sújtja az etnikai előítélet - az egyetemes történelemből jól ismert.
Azt is mondhatnánk, hogy az irodalomtörténet női archetípusait idézik ők és ez az "idézet" a harmadik évezredben nagyon erős, nagyon szembetűnő.
Ezek a beszélő, esetenként kiabáló fotográfiák azt szeretnék bizonyítani, hogy az emberiség közös kulturális körében mozognak hőseink. Arról beszélnek a leányanya-szemek, hogy ha kell, ugyanúgy választanak az apjuk és a leendő férjük, vagy a férjük és gyermekük közt kipattanó konfliktusban, ugyanúgy megbocsátanak anyjuknak a sanyarú gyermekkorért és ugyanúgy büszkék arra, ha ők meghaladták szüleik társadalmi rangját, vagy arra, hogy gyermekeik meghaladták az övékét - ha egyről a kettőre jutottak -, mint mások, akiket történetesen nem neveznek romának.
Vagyis ez a kiállítás - szögezzük le - nem a magát romának, muzsikusnak vagy éppen beásnak mondó nők - a mások által esetleg cigánynak mondott nők - kulturális ülönbségeit, úgymond másságát, vagy éppen a többség által vélt és gondolt "egzotikusságát" akarja leírni.

A szerepek - szülő, gyermek, házastárs, szerető - adottak, a szereplők -szülő, gyermek, házastárs, szerető - szintén adottak, a konfliktusok köre ezerfejűségében is tipizálható, miként az is, hogy mi az élet végső célja. Látszólag minden hétköznapi, mégis katartikus emberi történetek bontakoznak ki előttünk. Emberi? Hagyjuk a kiállítás végére a jelző megfogalmazását...
Amíg százéves gyermekarcokat láthatunk a képeken, addig van közös felelősségünk és van közös tennivalónk. Amíg átlátva a "negatívokon", belesve a képek mögé a kulturális másság fényeit elnyomják, kiszorítják a szociális különbségek, az esélytelenségek árnyékai, addig a többségi
társadalomnak és a "kontrasztért" felelős intézményeknek és személyeknek nem csak felemelt ujjukkal kell teátrálisan figyelmeztetni, hanem pénzt, időt, fáradságot és kifogyhatatlan mennyiségű toleranciát kell mozgósítani pusztán az esélyteremtésre, még csak nem is az esélyegyenlőség létrejöttére!
A kiállításról úgy beszélünk majd, hogy "az a bizonyos roma nőkről szóló kiállítás, tudod, amit a parlamentben is kiállítottak".
Szeretném, ha ez a kiállítás nem dekorációja, díszlete lenne egy mégoly fontos és hasznos konferencia sorozatnak, hanem önálló entitás, önálló intézmény. Legalább egy felemelt mutatóujj!
Szeretném, ha a kiállítás látogatóiban, vendégeiben tudatosulna: a képeken nem pusztán roma nők láthatók különböző élethelyzetekben. Nem csak kezük, arcuk, szoknyájuk van, hanem nevük, vágyaik és reményeik: hogy egyről kettőre jussanak...
Tanulmányozzák a kitűnő alkotásokat és kérem, nézzenek a képek mögé!

LÉVAI KATALIN
esélyegyenlőségi miniszter

*2003. július 1-jén a Parlamentben megrendezett kiállítás megnyitóján elhangzott beszéd