Vidék és fejlesztés

Amikor először meghallottam a "vidékfejlesztés" szót, libabőrős lett a hátam. Megint csak egy újabb maszatolás. Likas zsák, amibe ugyan töménytelen dolog belefér, de semmi nem kerülhet a helyére, a lényeg pedig alul kipotyog. Mert az ugyan igaz, hogy ha bármilyen fejlesztés végső célja az életminőség javítása, akkor tudomásul kell venni, hogy ennek két sarokpontja van. Az egyik, hogy miként él az ember és hogy hol? Ámde vidék általában nincs. A vidék: alföldi tanyák, kicsiny és nagyobb falvak, kis és nagy városok sokasága. Nem csak agrárium, de az industria is. Meg a doktor, a patika, az iskola és a különféle szolgáltatások hálózata. No meg a kultúra, benne a helyi szokások és hagyományok. És persze az emberek, kiket foglakozásuk szerint már az akkurátus statisztika sem tud tévedhetetlenül dobozaiba rakni. Két évtizede még kategória volt a "dolgozó paraszt" (mintha lenne nem dolgozó is!). Ma már az ehhez hasonló rubrikák értelmetlenek. Emberek vannak. Jómódúak, találékony törekvők, elesettek és a végképp le, ki, és magukra maradtak. Nem statisztikusan, hanem egyénileg, családként, közösségként. Ott, ahol élnek és élni akarnak, szeretnének.

Aki tényleg jobbítani akar, annak terveznie kell. Aki pedig tervezni, annak tudnia kell, hogy hol tartunk. A Magyar Tudományos Akadémia dr. Csatári Bálint által vezetett Alföld Kutató Intézete néhány éve kitűnő tanulmányt készített. Kimutatta, hogy az alföldi térség tényleges szervező gerince a Tisza. Olyanynyira az, hogy bármilyen fejlesztési koncepció ebből a tényből kell kiinduljon. Világossá tette azonban azt is, hogy a fejlesztés prioritásainak meghatározásakor mindenek előtt a térség meglévő humán erőforrásait kell számba venni, és azt kell megerősíteni.

Az intézet kiterjedt kérdőíves fölmérése megállapította: "(…) a Tisza menti települések és térségek többsége jelenleg nem rendelkezik azzal a szakemberállománynyal és színvonalas fejlesztési (koordinációs) intézményrendszerrel, amelynek segítségével egy komplex szemléletű, nagy felkészültséget és új fejlesztési metodikák adaptációját igényelő, azok módszereit bevezetni és alkalmazni képes, több szempontból megújulást hozó Tisza-fejlesztési program végrehajtható lenne"(…). Ezért ez a fejlesztési prioritás elsődleges fontosságúnak tekinthető. E humán-erőforrás fejlesztési prioritásnak ki kell terjednie: legalább kistérségi szinten, de minden Tisza menti városban is, a Tisza fejlesztés végrehajtására alkalmas többszakmás szakembergárda megszervezésére, a Tisza menti kistérségek professzionális fejlesztési irodáinak megteremtésére, ahol ezek a szakemberek - megfelelő ágazati és területi koordinációban - kifejthetik tevékenységüket (pl. természet- és környezetvédelmi tervezés, gazdaság- és turizmusfejlesztés, Tisza-menti együttműködés, stb. )A Tisza Fejlesztési és Koordincációs Intézet létrehozására, a Tisza-menti helyi társadalom képzésére, amely a terület sajátosságairól szóló általános, középiskolai és felsőfokú oktatástól a különböző népfőiskolai, mezőgazdasági gazdaköri képzésekig, a terület komplex szemlélettel fejleszthető értékeit feltáró, bemutató tudományos ismeretterjesztésig terjedne. A Tisza Szövetség és a Tisza Klub társadalmi és szakmai szervezetek tevékenységi köreinek támogatására, megerősítésére, fejlesztésére, amely a folyó-menti térségek és települések helyi társadalmai számára az értékeik tudatos feltárását, megőrzését és térségi összefogását is biztosítaná. A helyi identitás, a lokális kötődések erősítésére, egyfajta új, - az ember és környezet megújuló viszonyán, illetve távlatosan mindenképpen növekvő értékein - alapuló Tisza és Alföld tudat elmélyítésére.

A humánerőforrás-fejlesztést körültekintően kell megtervezni, majd megszervezni, mert ez a térség átfogó fejlesztésnek csak az első lépcsője. Annak, amelyik majd természetesen piackonform kell legyen, de nem lehet kizárólag haszonelvű. Hogy az eddig megvalósult "vidékfejlesztés" nem ilyen, az abból is látszik, hogy eddig még csak agrárválságig jutott el. Ami pedig már távolról sem csak a "vidék" gondja. Nincs tehát külön vidék és külön főváros. Csak ország van, amely Európa szerves része kíván lenni.

Hogy miként hasznosult az idézett tanulmányban felhalmozott hatalmas tudás? Nos, sehogyan sem. Ajánlásai porba írt üzenetek maradtak, miközben roskadozik a padlás a tudásalapú társadalom építésének szükségességéről szóló fogadkozásoktól.

A területfejlesztés több szintű és sok ciklusos, lépcsős folyamat. Megtervezésének két meghatározó kiindulási pontja a fejlesztési és a szabályozási koncepció. A végpont pedig ezek tervben történő részletes megjelenítése, és cselekvési programban öszszegzése. A két különbö-ző tervezési munka tehát nem egymást követi, hanem szerves és egymással kölcsönhatásban lévő párhuzamos optimális kompromisszum keresés. Ámde amíg nálunk a településtervezés törvényileg szabályozott műfaj, a településfejlesztés műfaja - mondhatni - fel sincs találva. A pártállamban ez a dicstelenül kimúlt Tervhivatal dolga volt. Ma viszont egyre több minisztérium közt felszeletelve, ténylegesen gazdátlan. Az építészet például csak felemás módon került viszsza kultúrába. A minősített műemlékeket törvény védi, ugyanakkor a nap mint nap formálódó épített környezet minőségének javítására semmi nem ösztönöz, de még a védelme sem megoldott. Az építéstudomány pedig gyakorlatilag teljesen elsüllyedt.

Ezzel szemben a valóban korszerű európai gondolkodásmód demokratikus és holisztikus. Éppen ezért tud nehezen behatolni a régimódi szerint szeletekben gondolkodó fejekbe. Akik ezt olyan homályos jelszavakkal igyekeznek palástolni, mint a "modernizáció" , ami a "reform kommunizmusra" rímel. Helyette megújításról kellene beszélni. Nem csak azért, mert magyarul van. Hanem azért, mert - valamiként az idézett tanulmány mutatja - most azt kellene tudnunk, hogy mink van, mik a hiányaink és miként lehet ezeket pótolva megteremteni a hosszú távú fejlődés szilárd alapjait. Ennek érdekében kellene minden erőnket mozgósítani. A legsürgősebb tennivaló éppen az elmúlt évtizedek elhibázott, vagy féloldalas "modernizációinak" eltakarítása annak érdekében, hogy fejtetőre állított valóságunkat a ma és a holnap igényei és szükségletei szerint állítsuk a talpára.

Az idézett MTA-tanulmányban felvázolt javaslatok átfogóak és ezért szükségszerűen feszítik szét egyetlen tárca kereteit. Ezért süllyedt el az irattárban, ezért nem akadt politikai erő, amelyik olyasmit talált volna benne, aminek a napi alkudozások piacán hasznát látná. Rosszul vagy nem is olvasták. Tovább folydogált tehát az adok-kapok. Meg a pótcselekvés. Hogy a régió közigazgatási szempontból megvalósítható-e, s ha igen, miként és mikor jöhet létre. Tovább folyt a bohóckodás a flaszterszagú "statisztikai régióval". Budapesten persze. Abban a fővárosban, amely - azonos okok miatt - máig sem képes működő választ találni saját fojtogató urbanisztikai problémáira, mégis melldöngetve szeretne világváros lenni.

Mindez nem felhőfűrészelő vidéki okoskodás. Akit a tényleg korszerű európai, holisztikus gondolkodásmód működése érdekel, találhat működő példát nem is messze. Az angol kormányfő, a kiváló Richard Rogers építész vezetésével speciális és független szakértői munkacsoportot hozott létre abból a célból, hogy határozná meg: kinek és mi a tennivalója az angol városok nagyon is aktuális megújítása (Urban Renaissance) érdekében. A választás nem mondható véletlennek. Az építész neve a párizsi Pompidou központ kapcsán már világszerte márkanév volt, másrészt közismert Labour párti szimpátiái ellenére éppen akkoriban kapta meg a Ôfelségétől a Lord címet, és - nem utolsó sorban - jó személyes kapcsolatban volt Tony Blair miniszterelnökkel. Akkoriban a New Statesman-nek adott interjújában a következőket mondta: "Kifele tartunk az ipari korszakból. Olyan változások közt élünk, amelyek csakúgy messze hatóak, mint voltak azok, melyek hatására a falusi közösségek eltolódtak az ipar és a nagyvárosok irányába. A poszt indusztriális gazdaságban a legfontosabb erőforrás a tudás és a jó elgondolás lesz. Amire szükségünk van, tehát nagyon egyszerű. Olyan jó klímára van szükségünk, amelyik tudást termel. Ez a jó oktatást és a jó egyetemeket jelenti, de a legszélesebb értelemben jelenti a kultúra előmozdítását is, mivel ez óriási alkotókészség forrása (…)"

A vizsgálat eredményeit John Prescott miniszterelnök-helyettes 1999-ben kormányzati fehér könyvben tette közzé. (Urban White Paper). Ez is bárki számára hozzáférhető. Ám azt tudni kell, hogy az ilyen dokumentum Angliában nem lektűr, hanem olyan minden tárcát és önkormányzatot érintő irányelv, ami mögé a kormányzat fedezetként intézményi hálózatot, anyagi hátteret és politikai akaratot tesz. Adott esetben mindez már csak azért is szükséges, mert a települések népességmegtartó képességének fenntartása, az egyes iparágak leépülése következtében pangóvá lett térségek újraélesztése, vagy például az ipar kivonulása után hátrahagyott rozsdaövezetek újrahasznosítása enélkül elképzelhetetlen.

Lord Rogers három év elteltével elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilvánosság előtt kritikusan mérje fel a tényleges elmozdulás nagyságát. Bevezetőjében leszögezte: (…) Egykor városainkat úgy terveztük, hogy be tudják fogadni a mindegyre növekvő gépkocsi használatot, anélkül, hogy észrevettük volna azt a borzalmas hatást, amivel az majd jár. Hamarosan azt találtuk, hogy az elburjánzó gépkocsi központú fejlesztés meggyilkolja a városközpontokat, elszigeteli a közösségeket és felfalja a vidéket. A csontig lefogyasztott közkiadás, és az erőtlenné és félénkké tett közügynökségek körein belül csak kevesen voltak azok, akik meglátták a problémát és még kevesebben azok, akik tudták és képesek voltak a helyzet megváltoztatására. S mi még mindig ettől a deficittől szenvedünk. Ma már megértjük, hogy a társadalmi és környezeti fenntarthatóság kizárólag a kompakt város gondolatának felkarolásától remélhető. E gondolatnak óriási kihatásai vannak. Különösen azért, mert annak a szükségességét jelzi, hogy helyre kell állítsuk az egyensúlyt. Az örökség két generáció gépkocsi központú tervezési gyakorlata, és ennek a városi belterületekre gyakorolt pusztító hatása, valamint az elővárosokba történt tömeges kivándorlás."

Rogers tehát elégedetlen. Meglátása szerint erősíteni kell a kormányzat cselekvő szerepvállalását. Olyan intézkedések szükségesek ugyanis, mint egy átfogó cselekvési program sürgős kidolgozása, a helyhatóságok jogainak kiterjesztése, a regionális keretek felülvizsgálata, tanácsadási, képzési és a megvalósítást elősegítő hálózat kiépítése. Szükség van továbbá arra is, hogy a kincstár által korábban megnövelt pénzügyi forrásokat sokkal hatékonyabban használják az érintettek. Ennek érdekében ki kell terjeszteni az EU által jóváhagyott megújítási és lakásorientált fejlesztést, forgó rendszerű föld- és területalapokat kell létrehozni, és olyan összevont ingatlanportfóliókat kell összeállítani, ami kiegyenlítheti a magas és kis kockázatú fejlesztések rizikóját annak érdekében, hogy a fejlesztés lehetősége elegendő tőkét legyen képes vonzani. Tovább kell fejleszteni az ösztönzési rendszert. A kincstár korábban már megnyitott forrásait ki kell egészíteni. Úgy, hogy az nyújtson a fejlesztők számára tőkeengedményt, a helyhatóságoknak pedig adójárulék-finanszírozást, és segítse hozzá az intézményi befektetőket ahhoz, hogy az új építés és a felújítás után fizetendő hozzáadottérték-adót összehangolhassák, és fokozottan sújtsa azt, aki kimerülőben lévő természeti erőforrásokat vesz igénybe. Rogers magas színvonalú, nagy laksűrűségű vegyes használatú lakóegyüttesek építését sürgeti mindenek előtt a rozsdaövezetek helyén, vagy a meghosszabbított helyi tömegközlekedési vonalak csomópontjai körül.

Tanulni soha nem szégyen, és nem csak az ilyen jó példákból hasznos. Érdemes utánanézni annak is, hogy Angliában miként vitte általános válságba az egykor mintaszerű vasutat a privatizáció, és annak is, hogy az angol egészségügyi rendszer miért sokkal rosszabb még a magyarnál is? Jóllehet ott nincsen hálapénz. Csak azt a néhány hónapot kell élve kibekkelni, míg a beteg orvos elé kerülhet.

Borvendég Béla

Kossuth díjas építész