A változást az időjárás - és ami ezzel szorosan összefügg - a társadalom és a gazdaság fejlődése okozta. A természet változásai az embereket egy lakóhelyre kényszeríttették, a tájban elszórtan meghúzódó apró épületek idővel egymás mellé csoportosultak. Kialakult a település, a város. A táj, az épített környezet arányai azonban az évezredek során csak lassan változtak: az apró és törékeny házak által körbezárt terek - apró magán- és közterek - csak lassan formálódtak markáns téralkotássá.

A legrégebbi, földből előkerült települések házai - így a Jordán nyugati oldalán az időszámításunk előtti hatodik évezredből származó Jericho - az ásatások tanúsága szerint laza halmazt alkottak, az épületek látszólag véletlenszerűen álltak egymás mellett. "A Kis-Ázsiában előkerült egyik legkorábbi "őstelepülés", Catal-Hüyük képlékeny agyaggombócokkal rakott házai" - Szentkirályi Zoltán fogalmaz így idézett könyvében - "úgy simultak egymáshoz, mint a félelmében összebújó nyáj, melynek minden tagja a társak közelségében keres biztonságot. A terep változását követő szabálytalansággal, szorosan egymás mellé épültek. Utca nem volt közöttük, csak néhol egy-egy udvarszerű kiteresedés." A településen belül a szabadon hagyott apró területek nem adtak alkalmat arra, hogy mai értelemben vett közterületek - "városi" terek, utak, utcák és közök - fonják át és gazdagítsák a tömör épülettestek által alkotott sűrű településszövetet.

Az első terek

A világ első nagyvárosai - metropoliszai - az ókori Kis-Ázsiában alakultak ki. Az új-babiloni birodalom fővárosa, Babilon például az időszámításunk előtti VII. évszázadban már sűrűn lakott, hatalmas kiterjedésű, falakkal és városkapukkal védett város volt. Híressége, a világ hét csodájának egyike, a híres "babiloni függőkert" volt: a magánkertet magas falak választották el a város sikátoraitól. A királynő kertjén túl a keskeny és tört vonalú sikátorok által körülzárt lakótömbök sűrű szövetében a lakóházak belső udvarai jelentették a további "teret".

Hasonló volt a helyzet az ókori Egyiptomban is. A Lahun mellett feltárt "munkásváros" szűk sikátorai belsőudvaros, gazdag palotákat és szerényebb lakóházakat kereteztek. Megint csak ezek belsejében alakultak ki az első, markáns építészeti vonásokkal felruházott terek. Ne féljünk kimondani: az építészeti igényű városi terek "modelljei" jobbára "magánterületen" - paloták és lakóházak oszlopokkal szegélyezett udvaraiban - alakultak ki. A "térmodell" később az ókori görög lakóházak perisztyliumaiban, még a római lakóházak átriumaiban és verandával szegélyezett kertjeiben fejlődött tovább.

A monumentális városi tér másik kiinduló példája a templomok, templomudvarok előterének szabályos kiképzése volt. Egyiptomból származik a templomok bevezető térsora, a szfinxekkel szegélyezett felvonulási út - "szent út" -, mely a kapuzat után oldalt zárt, felül nyitott csarnokká, város tér méretű "udvarrá" szélesedett. Az oszlopcsarnokkal szegélyezett, szabályos "agóra" a késői görög ókorban, a derékszögű, sakktábla rendszerű "szisztematikus" városalaprajzok elterjedésével alakult ki (Milétosz, Priene). Szabályosak voltak - és kétségtelenül nagyon hatásosak - a római városok oszlopsorral szegélyezett fórumai is. Ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire igényes volt a római kori város főtere, nem kell Itáliába utaznunk. Elég, ha az egykori római Scarbantia - helyén ma a soproni Belváros áll - gondosan feltárt főterét megtekintjük.

A korai középkor európai városépítészete visszatért a látszólag esetleges, spontán - "természetes" - városalaprajzhoz. Szerkezetében nem találunk egymástól egyértelműen elhatárolható, markáns, önálló tereket, "tértesteket". A városi tér egyetlen, egységes "folyamat": a szűk sikátorok bizonyos pontokon terekké tágulnak, tölcsérszerűen szélesednek, orsósodnak, majd ismét leszűkülnek aztán újra kiszélesednek. A kora középkor városi terek természetes láncolata leginkább az élő test lüktetéséhez hasonlít. Az utcák és terek hasonlóan tágulnak, szűkülnek, ahogy a szív kamrái vagy a tüdő ágas-bogas csatornái. A beépítés vonala szabálytalan, a térfalak ütemesen mozognak, az ívesen hajló utcák térfala szinte minden pontból zárja a városképet, ez otthonos, bensőséges terek sorozatát teremti meg. A varázslatos hangulatot az évszázadok alatt simára csiszolt mészkő járdák, ódon kerítésfalak, a belső udvarokból kihajló bokrok színesítik. Érthető, hogy a hazai műemlékvédők elsősorban kora középkor városainak központját - tereiknek, utcáinak sajátos együttesét - igyekeztek a "műemléki jelentőségű terület" határainak kijelölésével a pusztulástól megóvni.

A "szisztematikus" városalaprajz felelevenítése - a szakmai közhit ellenére - nem a reneszánsz újítása volt. Már a késő középkori telepített városok - így a Balti tenger melletti lovagvárosok - alaprajza szabályos volt. A kolóniák - telepek, gyarmatok - főtereit egy vagy két négyzetes formájú lakótömb üresen hagyásával alakították ki, ezeket templom vagy városháza beépítésével gazdagították. A szabályos városalaprajz befoglaló formája azonban a késő középkorban is legtöbbször szabálytalan maradt. Az ovális formájú fa- és agyagsáncok ölelésében, de szabályos sakktábla rendszerben fejlesztették tovább Győr "falusias" kora középkori városalaprajzát. Ekkor alakult ki Győrben a - hazai városépítészetünkben ritka kivételnek számító, szokatlanul nagy - szabályos, négyzet alaprajzú, monumentális fő tér - a mai Széchenyi tér.

A városi terek
művészete

A városi terek művészetét a reneszánsz fejlesztette tovább. A reneszánsz városi tér jellegzetességeit Pogány Frigyes a firenzei Ospedale degli Innocenti belső udvarának példáján mutatta be. A hatalmas együttes tervezője, Filippo Brunelleschi (1377-1446) az egy traktusos épületszárnyakkal keretezett, szabályos, négyzetes udvartereket karcsú, oszlopos árkádsorral keretezte. A térfalak homlokzatát magas, lépcsős lábazatra emelte és az emelet felett erőteljes koronázó párkánnyal zárta le az udvar képét. A koronázó párkány markáns vonala itt jóval az 45 fokos emberi látómezőn belül esik, a tér felső lezárása világosan érzékelhető. A tér arányai és az épület magassági méretei is segítenek minket abban, hogy a teret egyetlen pillantással átláthatjuk és értelmezhetjük. Ez a tipikus reneszánsz városi tér nem ösztönöz mozgásra. Statikus jellegű, nyugalmas hatású téralkotás, melynek tökéletes arányai, fényekben és árnyékokban gazdag, tiszta formái, kiegyensúlyozott, szép architektúrája éppen a tér mértani központjában állva érvényesül legszebben.

Nekünk nincsenek ilyen reneszánsz tereink, hiszen a török megszállás éppen az új stílus kibontakozásának idejére esett. A firenzei példához hasonló arányú és felépítésű tereket, téralkotásokat megint csak "magánterületen" - így a törököktől megkímélt Nyugat-Dunántúl főnemesi kastélyai körül - kell keresnünk. Ámulatba ejtő Sopronkeresztúr (Deutschkreutz) várkastélya kétszintes, árkádokkal szegélyezett, pázsittal borított udvarterével. Ez a zárt és kiegyensúlyozott, szép tér legalább annyira hatásos, mint a reneszánsz észak-itáliai város terei.

A reneszánsz városi terek átlátható, törékeny tisztasága igazából a stílus első felére volt jellemző. Az érett stílus, még inkább a reneszánszot lezáró manierizmus városi terei új gondolatokat és újfajta szemléletet valósítottak meg. Jó példa erre Michelangelo Buonarrotti (1475-1664) kivételes fontosságú, több épületből álló együttese, a római Piazza di Campidoglio (1561) épületcsoportja. A Capitolium tér kompozíciójára a szigorú tengelyesség - axialitás - mellett az állandó mozgás igénye, a kompozíció mozgalmassága - dinamikája - jellemző. Az alkotás megszületésének történetéhez persze tudni kell, hogy az építkezés helyén, a Campidoglio magaslatán egy korábban elkezdett épület alapjai álltak. Az építész a fő tengelyhez képest ferdén elhelyezkedő épület homlokzati vonalát megtükrözte és így trapéz formájú beépítés jött létre. A kompozíció tengelyében építette fel a kétemeletes szenátorok palotáját, a két oldalsó épület - múzeum és tanácsháza - egy emeletes maradt. A hosszú, lépcsős rámpán érkező előtt "szobor-kapun" átlépve tárulkozik fel maga a tér. A tér pontos méreteit azonban itt még nem érzékeljük. Az épületek táguló, trapéz formájú elrendezése ugyanis lefékezi az egyirányú sodrás lendületét, érzetünkben közelebb hozza a végcélt, a szenátorok díszes palotáját. A tér közepét az építész három lépcsővel lemélyítette és erre pajzsszerűen felmagasodó, mintás térburkolatot épített. A közép felé enyhén emelkedő térsík csak fokozza a teret keretező épületek monumentalitását. Szentkirályi Zoltán szerint "a Piazza di Campidoglio túlmutat a reneszánsz problémakörén, elsősorban azzal, hogy Michelangelo itt az érzékek megcsalását is belekomponálta a térhatásba." A trapézformával ugyanis megváltoztatta a valóságos térviszonyokat. "A tér, mintha önállóan is változásra képes, "cselekvő organizmus" lenne, szinte együtt mozdul a rajta haladóval".

A térformálás fejlődése

A térformálás módszere a római barokk építészetben tovább fejlődött, tökéletesedett. Jó példát kínál ennek bemutatására a Vatikánban felépült S. Pietro előtti tér kialakítása. Utóbbit végleges formájában Lorenzo Bernini (1598-1680) építette meg. Tervei életében csupán részleteiben valósultak meg, de rajzainak figyelembevételével a kompozíciót később befejezték. Bernini egyetlen, hatalmas tengelyt jelölt ki, melynek végpontjában a S. Pietro homlokzata áll.

Ismert, hogy a Michelangelo tervezte központos épületet korábban Carlo Maderno (1556-1629) tervei szerint nem túl szerencsésen toldották meg: az új homlokzat nagyobb részt eltakarta a templom kupoláját és túlzott léptékű homlokzata megtörte a tér arányait. Maderno hamar rájött arra, hogy terjengős megoldásával elrontotta a Michelangelo-féle templom városépítészeti megjelenését és a kompozíció összhatását. Kapkodva széles belső udvarral kívánt a templom előtti térséget megtoldani. Szerencsére ebből semmi nem lett. A problémát Bernini a városépítészet eszközeivel, városi térsorozat megalkotásával oldotta meg - méghozzá példamutatóan szellemesen és a korra jellemző szemlélettel.

Bernini kitárt karú óriást formázó kompozíciót tervezett. Az óriás koronája a S. Pietro kupolája, karjai pedig az ellipszis formájú teret keretező oszlopsor, mely ölelő mozdulattal fogadja magához a téren gyülekező megközelítően százezer embert. A Szent Péter térre sugárúton (Via della Concilazzione) érkeznek a hívők. Kettős kapuzatszerű épületpáron keresztül szélesedő oldalfalú térre lépnek (Rosticucci), majd ellipszis alakú, hatalmas téren haladnak keresztül (Obliqua). A Maderno-féle főhomlokzat előtt újabb, kisebb méretű, trapéz formájú tér következik. A térsoron áthaladva egy sor optikai csalódás éri a látogatót: a szélesedő térfalak közelebb hozzák a S. Pietro főhomlokzatát, a fekvő ellipszis alakú teret pedig gondolatban körré alakítjuk át és így meglepve tapasztaljuk, hogy gyorsabban átérünk rajta, mint ahogy számítottunk rá. A példa megint csak jól mutatja, hogy a városi tér nem önmagában létező valóság, hatása és működése a tudatunkra való ráhatással erősen módosítható. Úgy is mondhatnánk, hogy a városrendező irányítja - manipulálja - térérzetünket. A S. Pietro által nyújtott térélmény megint csak nem kizárólag a térben, sokkal inkább tudatunkban válik egésszé, magasabb rendű, tökéletes térélménnyé.

A reneszánsz utolsó szakasza, a manierizmus és a barokk kezdeti időszaka hazánkban a török megszállás idejével esik össze. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a rómaiakhoz hasonló monumentális városi terek a XVII-XVIII. században nálunk nem jöttek létre. A török veszély elhárítására emelt városfalak kisebb területre szorították városaink fejlődését. E kényszer bizonyos haszonnal is járt, hiszen a kisebb területen nyugat-európai értelemben vett, városias együttesek jöhettek létre.

A téralkotás magasabb minősége barokk építészetünkben megint csak a "magánszférában" jött létre. Képzeljük csak magunk elé Fertőd - az egykori Eszterháza - kastélyának ovális alaprajzú, zárt és monumentális belső udvarát. Gróf Eszterházy Károly pápai főúr, később váci majd egri püspök az 1700-as évek végén több helyen is kezdeményezte kis történeti városaink nagyvonalú, barokk szellemű átépítését. Pápa kisvárosias főterén hatalmas, új templomot emelt és mérnökeivel rendeztette a város tereit és utcáit. Vácott és Egerben kijelölte az új székesegyházak építési helyét és ennek kapcsán a tágabb térség kitágítását, barokkos megformálását is szorgalmazta. Az elképzelések - Eszterházy püspök megálmodott monumentális városi terei - az elképzelt formában soha nem jöhetnek létre: vagy torzóként maradtak fenn vagy később erősen módosított formában váltak valósággá.

Gyorsan fejlődő városok

A barokkot követő XIX. század a historizmus építészetének a kora. Az 1800-as évek első felében a gyorsan fejlődő városokban egész negyedek épültek fel derékszögű utcarendszerrel, szigorú, hálós homlokzatú neoreneszánsz épülethomlokzatokkal. A városi tereket e korban is legtöbbször egy-egy szabályos épülettömb helyének "szabadon hagyásával" alakították ki. A szabálytalan terek létesítését gondosan kerülték. A tereket - a frissen megalkotott városépítészeti előírások megkötéseinek megfelelően - azonos magasságú, erős vízszintes főpárkánnyal zárták le: a kialakult összkép zárt volt és egységes hatású. A csatlakozó utcák nem egy esetben szélmalomkerék-szerűen csatlakoztak a terek sarkához: ezzel is a terek zárt hatását hangsúlyozták. A térség közepét szabadon hagyták, itt legfeljebb egy vagy több szobrot helyeztek el.

A XIX. század szigorú, akadémikus historizmusa kevés jellegzetes városi teret hagyott ránk. Ezért is olyan értékes számunkra a szegedi Klauzál tér kiegyensúlyozott hangulatú, példás harmóniája. Talán nem mindenki tudja, hogy hasonló elvek alapján komponálták meg a Dunától északra elhelyezkedő Rév-Komárom főterét (Klapka tér). Az akkori időkben épült iskola-, kórház- és laktanya-együttesek udvarai, gyülekező terei is gyakran meglepően kiegyensúlyozott, karakteres téralkotást mutatnak. Ezért harcolunk Győrben az egykori Frigyes laktanya épületeinek megtartásáért. A laktanya-együttes épületei ugyanis a város legszebb szigorú, historizáló terét keretezik, mely, ha gondosan helyreállítják, barátságos városi térként működhet a jövőben.

A XIX. század első felének kiegyensúlyozott és egységes városképei azonban magukban hordták az egyformaság és unalom veszélyeit. Camillo Sitte bécsi építész idézett könyvében éles támadást indított a szigorú historizmus városépítészete ellen. Vitairatában többek között a neoreneszánsz építészet "fáradt eleganciáját" hibáztatta azért, hogy az új városrészek szürkék és sablonosak, úgymond: "nem keltenek izgalmat". Festőibb városképeket, érdekesebb, izgalmasabb, szenvedélyesebb városépítészetet követelt. Írása a historizmus új korszakának, a historizmus késői, "festői" szakaszának (1880-1920) kezdetét jelezte. Camillo Sitte a középkori történeti városok mintájára "festői" városképek létrehozására buzdította kortársait, a barokk felidézésével pedig monumentális városépítészeti együttesek megformálására bátorította az építészeket. Az utcakereszteződések két oldalán kapuszerű épületpárok emelését javasolta. A körutak mozgalmas képét saroktornyos épületekkel kívánta gazdagítani. Javasolta, hogy a városi tereket hangsúlyos kereszttengelyekkel és hatásos utcalezárással tegyék gazdagabbá és "térszerűbbé". A meglévő unalmasnak ítélt, hálós városszerkezetet ferdén vezetett sugárutakkal kívánta változatosabbá tenni.

A késő historizmus városépítészeti stílusa egészen az 1920-as évekig továbbélt: az avantgárd szecesszió elfogadta és épületeivel tovább gazdagította a késő historizmus városszerkezetét. A XIX-XX. század fordulója hazai városépítészetünk csillagórája volt. Sajnos értékei még ma sem ismertek igazán. A jelentős együtteseket Zádor Anna professzornő bíztatására tanulmányok és cikkek formájában próbáltam népszerűsíten, különösebb eredmény nélkül. A XIX. század jelentős városépítészeti együtteseinek védelme - úgy tűnik - néhány kivételtől eltekintve még ma is kívül esik a központi műemlékvédelem körén. A helyi védelem esélyei sem biztatóak. A jelentős együttesek értékeit csökkenti a terek dús növényzete. Az egykor gondosan elültetett fák napjainkra parkká terebélyesedtek: a jellegzetes városi terek nem egy esetben érzékelhetetlenné váltak, a tereket megformáló alapgondolat ma már nem követhető nyomon.

A beköszöntő XX. évszázad üresnek, formalistának, egészében folytathatatlannak ítélte a historizálást, a történeti formák unalmas ismételgetését. A XIX. század városépítészetének eredményeit - így a korszak jellegzetes téralkotásait is - ugyancsak alapjában elhibázottnak találták. A művészek, építészek többsége a megszokott térstruktúrák és az elcsépelt és megunt módszerek megújítására törekedett.

A városépítészet
megújításáért

A legkövetkezetesebbek az építészet és városépítészet gyökeres megújítását követelték. Eszményük a dísztelen hasznosság, az épület rendeltetésének tökéletes kielégítése, az őszinte anyaghasználat volt. Alkotásaikkal emberségesebb és hitelesebb - "humanista" - építészet megteremtésére törekedtek. Úgy érezték, hogy az építész és városépítész feladata több, mint a gyakorlati igények kiszolgálása: az építészet mágiája ennél sokkal többre képes. Rajongva hittek a napfény és tiszta levegő társadalom-megváltó hatásában. "Napfényt és levegőt a lakásba, békét és boldogságot a szívekbe" - olvashatjuk a bécsi Gürtel egyik szociális lakótelepének épületén. A városépítészek prófétának érezték magukat, derűlátóak voltak és úgy gondolták, hogy az építészet eszközeivel a legsúlyosabb társadalmi ellentétek is feloldhatók és az égető szociális kérdések egy csapásra megoldhatók.

A korai modern építészek - akiket tanáraik legtöbbje még a historizmus szellemében oktatott - tehetséges, tanult, nagy tudású és a problémák iránt érzékeny alkotók voltak. Legtöbbjük azonban görcsösen ragaszkodott a mindenáron való modernséghez. Igyekeztek minden hagyományos megoldást elkerülni, nehogy társaik formalistának, netán még historizálónak vagy eklektizálónak ítélje épület- és városterveiket.

Az emberek a pillanatnyi "lakás-öröm" elmúltával lázadozni kezdtek körülményeik ellen. "A modern építészet St. Louisban halt meg, Missouri Államban, 1972. július 15-én délután 3 óra 32 perckor (vagy akörül), amikor a hírhedt Pruitt - Igo tervnek vagy inkább egyes betontömbjeinek dinamittal megadták a kegyelemdöfést. Fekete lakói előzetesen tönkretették, agyonrongálták és bemocskolták, és ámbár dollármilliókat emésztettek fel az életben tartására irányuló kísérletek (az összetört felvonók megjavítása, a betört ablakok kijavítása, festés), végül utolérte sorsa: romba dőlt" - írta Charles Jencks új korszakot indító, híres manifesztumában. Az amerikai lakótelep házait egyszerűen felrobbantották, mivel az épületek megsemmisítése bizonyult az egyetlen lehetséges megoldásnak a technikai és szociális problémák megoldására..