Haldokló falvak

Elkerülhetetlen a kistelepülések elnéptelenedése?

A II. Nemzeti fejlesztési terv részeként vitasorozat indult szakértők és a véleményformáló sajtóorgánumok bevonásával, "Dinamikus településrendszer" címmel a hazai településrendszer jövőképéről, a 2007- 2013 között kívánatos fejlődés irányairól. A munkaközi tervezetről rendezett szakmai-társadalmi egyeztetésen és az azt követő munkabizottsági ülésen elhangzott hozzászólásaim többekben élénk reakciót váltottak ki. Az idő rövidsége miatt mindkétszer igen tömören és sarkosan fogalmaztam, ezért a félreértések elkerülése érdekében a következőkben részletesen is kifejtem a dokumentáció egyes kérdéseiről alkotott véleményemet, melyek helyenként inkább kérdések, mintsem szilárd állítások.

Az első, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy az Európai Unió több országában az elmúlt időszakban a helyi, települési önkormányzatok radikális átszervezésére került sor. Ennek lényege a települési önkormányzatok számának erőteljes csökkentése. Az okokra a részletek ismerete híján csak következtetni tudok. Sejtésem szerint a túlzottan felaprózódott önkormányzatok képtelenek a sokszorosára nőtt közösségben és az egyre összetettebbé váló életben a versenyképességre és önmaguk minőségi képviseletére. A néhány tucat, vagy egy-kétszáz lelket számláló falvak még közösen sem képesek szakembereket foglalkoztatni, s kötelező feladataikat is képtelenek ellátni.

A tízmilliós Magyarországon is gondot jelent az aprófalvak kérdése, mi lesz velük a 450 milliós EU-ban? Ha a megyék helyébe a régiók lépnek (választott képviseleti és államigazgatási szempontból egyaránt), akkor egyfajta koncentrációnak lehetünk szemtanúi. Ahhoz, hogy az "áttétel" ne romoljon, arányosan a települések számát is csökkenteni kellene. Hazánkban - a központi régió kivételével - három-három megye alkot jelenleg egy régiót. Ennek megfelelően az egyszerű arányosság alapján a települések számát is harmadára célszerű csökkenteni. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egyszerű matematikai arányosság, de elképzelhetetlennek tartom, hogy e kérdésről ne gondolkodjunk. Manapság azt tapasztalom, hogy a települési önkormányzatok ügye, a helyi önkormányzatokról szóló törvény valamiféle "tabu", a rendszerváltozás "szent tehene", amiről nem lehet beszélni. Ha a települések több mint egy- harmada működésképtelen, önálló életvitelre alkalmatlan, akkor a finanszírozás rendszere totálisan rossz és/vagy maga a rendszer rossz.

Város és vidéke

A hazai közgondolkodás múltjában meglelhetjük Magyary Zoltán "városmegyéjét" és Erdei Ferenc "város és vidékét", mint az összetartozó, természetes egység fogalmát, ideáját. E két települési forma egymást kiegészíti: a városban akkumulálódnak a központi szerepkör ellátásához szükséges intézmények és a nagyobb forgalmi és közművesítési igényeket támasztó munkahelyek, a falvak pedig a természetközeli lakhatás lehetőségét, a kisebb, áttekinthetőbb közösség fenntartó erejét, otthonosságát adják. Ma mégis versengnek egymással: a falvak is ipari parkokat akarnak építeni, intézményeket fenntartani, s a városok is falusi, nagytelkes lakóterületeket alakítanak ki, hogy ne veszítsék el legtehetősebb polgáraikat. A kiköltöző városlakók városi igényekkel lépnek fel a falvakban (állattartás mellőzése, kertművelés korlátozása, a műhely-fenntartás korlátozása), s a városokban koncentrálódó nincstelen réteg azok lepusztulásához vezet.

Miért ne lehetne ezeket egyesíteni - a várost és a környező falvakat - , s így életképes egységeket létrehozni? Ismerem az ellenvetést, hogy mindezt társulási formában is el lehet intézni. Ám ahhoz más emberekre lenne szükség, olyanokra, akik a másik érdekét, szempontját ugyanolyan fontosnak tartják, mint a sajátjukét. Az elmúlt tizenöt év azt bizonyítja, hogy az együttműködési készség igen csekély. Összehasonlításul: az ötvenmilliós lakosú Angliában négyszáz települési önkormányzat van. A tízezernyi kicsi falu a közeli városokkal képez egy települési önkormányzatot, s a társadalom szeretné megőrizni a városokat városnak (városi reneszánsz programot hirdetett a kormányzat), s a vidéket vidéknek (tágas, beépítetlen területekkel, összefüggő mező- és erdőgazdasági térségekkel, csenddel, természetközeli vízfolyásokkal).

Az összetartozó települések egyesítésével feloldódik az iparűzési adó és a személyi jövedelemadó problémája, hiszen egy kalapba kerül mindkettő: a városi munkahelyek befizetései gazdagítják a falvakat, és az azokba kiköltözött tehetősek adóforintjai nem veszteségek a városnak. A mai demokrácia gyakorlásán kell változtatni, hogy a minimális többség "ne vigyen mindent", mert akkor a kisebb falvaknak sem kell attól félnie, hogy a város, mint központ és legnépesebb település minden fejlesztési eszközt önmagára költ.

Az aprófalvak elmúlása

Nagy vihart kavart felvetésem a "települési eutanáziáról", a falvak elmúlásának tudomásul vételéről, sőt - egyes esetekben - aktív támogatásáról. Ehhez hozzá kell tennem, hogy emberek esetében az eutanázia minden formáját elutasítom, nem tartom emberhez méltónak. Miért gondolkodom másként a településekről? Az ott élők miatt. Ahogy a települések létrejötte egy népesedő társadalomban természetes volt, ugyanígy a felhagyásuk, felszámolásuk is természetes lehet egy népességében fogyó társadalomban. Ha a mezőgazdaság fejlődése révén elegendő a néhány évtizede művelt terület felének - harmadának megművelése, akkor a többi területet célszerű visszaadni a természetnek: erdővé, rétté változtatni. Ha az emberiség fennmaradásához, a Föld életéhez minél nagyobb összefüggő természetes és természetközeli területekre van szükség, akkor könnyen adódik a gondolat, hogy a gyengébb termőhelyi adottságú térségeket megfontoltan és fokozatosan szabadítsuk fel, az embereket költöztessük el onnan.

Tudom, hogy e ponton sokakban felrémlik a romániai falurombolás emléke, ezért kérem, hogy jól fontolják meg ezeket a gondolatokat. Mi volt borzasztó a falurombolásban? Az, hogy az embereket őseik földjéről erőszakkal, számukra idegen környezetbe telepítették. Olyan helyre, ahol a falusi lét relatív függetlenségéből egyértelműen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek az igénytelen blokkházakban, s ráadásul a falvak emlékét is el akarták törölni, mert magyar falvak vagy szász települések voltak. Mondanom sem kell, hogy nem erre gondolok.

Az épített környezet védelme során a szakemberek előnyben részesítik az 'in situ' megőrzést. Miért van mégis múltja, jelene és jövője a szabadtéri néprajzi múzeumoknak? Azért, mert vannak helyzetek, amikor a helyben való megőrzés nem lehetséges vagy nem érdemes. Az elnéptelenedő kicsiny falu külterületén, az erdőn túli egykori zártkertben, a négy másik ingatlanon keresztül szolgalmi úttal megközelíthető XVIII. századi présház-pince feltehetőleg jobb helyen van Szentendrén vagy Zalaegerszegen, a szabadtéri néprajzi múzeumban. Így évente több ezer, esetleg több tízezer ember láthatja az elődök találékonyságát, a mívesen megmunkált bálványos prést és a háromcolos vastagságú tölgyfaajtót. Ugyanígy az Árpád-kori téglatemplom biztonságosabb helyen áll egy mentett területen, mint egy ártéren.

Lehet, sőt szükséges elemezni, hogy falvaink sorsa hol vett végzetes fordulatot, hogy az erőltetett szocialista iparosítás és annak végletesen centralista megvalósítása, az állami lakásépítés városokra koncentrálása, a mezőgazdaság szocialista átszervezése miként vette el a gazdasági alapját ezeknek a településeknek, miként roppantotta meg önfenntartó képességüket. De a tény ettől tény marad. A helyzetet érdemes összehasonlítani az egymillió olasz, üresen álló vidéki házzal a nyolcvanas évek elején, hogy megérthessük, világjelenségről van szó, ami alól néhány sajátos adottságú és szerencsésen korán ébredő európai ország tudta csak részlegesen kimenteni magát, pontosabban falvait, vidéki élettereit.

A lakosság
áttelepítésének
lehetőségei

A lakosság el-, illetőleg áttelepítésének nemcsak nagyüzemi és erőltetett módszerei vannak, hanem emberi, önkéntes és jó megoldást nyújtó változatai is. Célszerű lenne a finn gyakorlatot tanulmányozni, ahol az időseket - a szórvány településrészekről, tanyákról - már a hetvenes években is olyan idősek otthonába gyűjtötték, ahol viszonylag önálló életterük volt, és ahol egészségügyi ellátásukról és szociális igényükről is gondoskodni tudott a társadalom. Természetesen nem távoli városok emeletes házaiba telepítették az öregeket, hanem a közeli nagyobb falvak földszintes, saját kiskertes otthonaiba, ahol megszokott környezetükhöz igen hasonlóan élhettek.

A gyakran egyedül élő időseken kívül gondban vannak a kistelepüléseken a gyermekes családok is. A gyermekeknek távoli az iskola, a szülőknek nincs munkahely. Ebből a körből számukra is egy kitörési pont lehet, ha életképesebb településekre költözésüket támogatja a nagyobb közösség, az állam. Nem jó megoldás, ha a városok 'nem kívánatos' lakóit távoli, elhagyatott falvakba költöztetjük, hogy minél távolabb legyenek tőlünk, s ne zavarják a köreinket, mint az a közelmúltban, hazánkban megtörtént.

A felhagyott falvak házait lebontás előtt érdemes felmérni, dokumentálni, a kertek növényállományát szintén. Építész, szociológus, néprajzos, kert- és tájtervező diákság nyári gyakorlata lehet a falvak értékeinek számbavétele, s a környék munkanélkülieinek jelenthet munkát a bontás, természetnek visszaadás. Az ismereteket könyv alakjában lehet közzé tenni, megőrizve az emlékét az ott élő közösségnek a bölcsőtől a sírig, a település első írásos említésétől az utolsó lakó elköltözéséig.

A tanyavilág átalakulása

A magyarországi tanyarendszer köztudottan a török idők után jött létre, az Alföld lakott területtől távolabb eső részein, az állattartás és az intenzív növénytermesztés folytatására. Egy részük a városból kiszoruló szegényebb vagy gyermekeinek a városi házat átadó idősebb lakókkal népesült be. A tanya egyfajta szabadságot jelent, a falusi vagy városi szomszédoktól való távolságot, elkülönülést. Embert formáló élethelyzet, mert mindenkinek meg kell állnia a saját lábán, hisz jobbára csak magára számíthat. Ezermestereket és magányos harcosokat termett a tanyavilág, meg magukra maradt öregeket.

A tanyavilág átalakulása többféle módon következett be. Egyes területeken a tanyák sűrűsödésével és a tanyasi iskolák, üzletek létrehozásával önálló települések jöttek létre, mint a később várossá vált Mórahalom, vagy a Hódmezővásárhely területéből kivált Mártély. Másutt már a tanyák létrejöttekor természeti és társadalmi okokból eleve tanyabokrok jöttek létre; az ezekbe települt tanyákat nevezik bokor-tanyáknak a Nyírségben.

Általánosságban elmondható, hogy a tanyáknak a végzetes vágást a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a termelőszövetkezetek erőszakos létrehozása jelentette. A vonatkozó rendelet szerint a tanyaudvaroknak a kollektivizálás során 800- 1600 négyzetöl területet kellett/lehetett hagyni a tanyaépületek körül. A gazdasági alapjától megfosztott tanyák értelemszerűen halálra lettek ítélve. Ha a statisztikák tükrében szemléljük, látható, hogy az egykori ötszázezres külterületi népesség mára, mintegy ötven év alatt száznegyvenezerre csökkent, s ebben benne vannak az egyéb külterületi lakott helyek, a mezőgazdasági majorok, bányalakótelepek, erdészeti és vasúti, honvédségi lakóhelyek is, sőt jelentős részüket képezik a volt zártkertekbe kiköltözők.

A rendszerváltozás környékén úgy tűnt, hogy társadalmi igény van a tanyaépítésre, és bekövetkezik valamiféle újjászületés. Az elmúlt évek vizsgálatai azonban azt igazolják, hogy szó sincs ilyesmiről. Ennek több oka van. Az egyik bizonyosan az, hogy sokan kényszervállalkozóként vágtak bele, vagy a magas közüzemi költségek és a nehezen fizethető részletek elől menekültek a külterületre. Mivel azonban a kárpótlás és privatizáció - e szempontból bizonyosan - rosszul ment végbe, a tényleges tanyaudvarok körül a valósan gazdálkodni akarók csak elvétve tudtak földet venni, földhöz jutni, s így a minimális feltétele sem jött létre a célszerű és eredményes gazdálkodásnak.

A tanyák reneszánszát nem remélhetjük a birtokrendezés hatékony és államilag támogatott rendszerének létrejötte és működése nélkül. E területen is szert kell tenni a megkülönböztetés képességére. Minden helyzet más. A ma hangoztatott megoldások - tanyasi turizmus, üdülő, illetve lakó tanyák - azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy jelenlétük nehezíti, esetenként lehetetlenné teszi a környező mezőgazdasági területek művelését. A kirajzó, de városhoz kötöttségét fel nem adó népesség nem tolerálja túlzottan a mezőgazdaság trágyaszagú, vegyszereket is alkalmazó világát.

A jövő lehetőségei

Mindezekért megítélésem szerint igen árnyalt megközelítés szükséges, amibe belefér, mint egyik megoldás, sok régi tanya bontása is - ajánlható hasonló alaposságú megközelítés, mint amiről a falvaknál szóltunk. A tanyák megszűntetése eredményeket hozhat a Kiskunsági Nemzeti Park mozaikos védett területei között, azok körül, hogy a spontán emberi használat - jogcímnélküli beköltözők, illegális tevékenységet folytatók, engedély nélkül raktározók - ne jöhessen, illetőleg nehezebben jöhessen létre.

Amikor a főváros mellékútjainak jelentős hányada - mintegy 1000 kilométer hosszban - szilárd burkolat nélküli, amikor összefüggő és viszonylag sűrűn lakott településrészek közműellátása hiányos, akkor társadalmi szempontból igencsak kérdéses a szórt tanyák műszaki infrastruktúrájáról beszélni, annak támogatását célul tűzni ki. A lakott helyektől távoli, a beépítésre szánt területen kívüli életet annak szabadna választania, aki a gazdasági lehetőség és nem a kényszer miatt tudatosan, szabad elhatározásból és megfelelő erővel rendelkezvén azt választja. S ez esetben világos, hogy az ezzel járó többletköltségeket ő vállalja. Aki nem így él ott, annak számára a társadalomnak más segítséget kellene felajánlania: szociális bérlakásokat a települések beépített területein, a régi lakóhelyre emlékeztető idősek otthonát vagy csereingatlant.

A tanyavilág jövőjének meghatározásához figyelembe célszerű venni azt a tényt, hogy egyes területeken - így a Duna- Tisza közi homokhátságon - a jövőben átalakulás várható, jelentős erdősítésekkel, a mezőgazdasági kultúra átalakításával. E környezetben egészen másként ítélhető meg a tanyák léte, létjogosultsága.

Körmendy Imre
az Országos Lakás-
és Építésügyi
Hivatal településrendezési főosztályának
vezetője

Átadták a Pro Régió
és az Ybl Miklós díjakat

Március 10-én az Országházban adta át a Pro Régió és az Ybl Miklós díjakat dr. Kolber István, a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter.

Pro Régió Díjban részesültek a terület- és regionális fejlesztés, a térségi és kistérségi együttműködés elősegítése érdekében végzett kiemelkedő tevékenységükért:

Gyökös Zoltán, Biharkeresztes alpolgármestere. A bihari térség 19 településének programadó-térségmenedzsere, akinek jelentős szerepe volt a Bihar-Bihor Eurorégió létrehozásában és a magyar- román határ menti kapcsolatok erősítésében.

Kovács Tibor, a Központi Statisztikai Hivatal volt főosztályvezető-helyettese - poszthumusz. A területi statisztika hazai úttörője és egyben elismert szaktekintélye. Alapításától ő szerkesztette a Területi Statisztika című folyóiratot. Tevékeny résztvevője volt az Országos Területfejlesztési Koncepció és a Területfejlesztési- és Területrendezési Információs Rendszer kidolgozásának, valamint az uniós csatlakozásunkat előkészítő munkacsoportnak.

Dr. Kőszegfalvi György, nyugdíjas egyetemi tanár. Magas színvonalú oktatói, valamint hazai és nemzetközi szinten egyaránt kiemelkedő szakirodalmi munkássága elismeréseképpen. Vezetői irányításával nagymértékben hozzájárult a VÁTI évtizedeken keresztüli kiemelkedő szakmai műhelymunkájához.

Lakatos István, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Önkormányzat irodavezetője. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei kistérségek szervezésével, munkájuk koordinálásával és az európai uniós pályázatok közvetítésével kapcsolatos kiemelkedő tevékenységéért.

Dr. Ormosy Viktor, a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal területigazgatási főosztályának főosztályvezető-helyettese. A magyarországi regionalizmus kialakítása terén kifejtett európai szellemiségű munkájával nagymértékben hozzájárult Magyarország sikeres európai uniós csatlakozásához. Kiemelt szerepet töltött be a területfejlesztési intézményrendszer működtetésében.

Pintye Ágnes, a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal kiemelt térségi programok főosztályának vezetője. Elismerésre méltó a kiemelt térségi programok szervezésében és lebonyolításában, valamint a vállalkozási övezetek fejlesztésében végzett elkötelezett munkája. Külön kiemelendő a Tisza-térség új szemléletű vidékfejlesztési koncepciójának kidolgoztatása.

Dr. Tímár Judit, a Magyar Tudományos Akadémia Békéscsabai Regionális Kutatási Központjának tudományos főmunkatársa. Szakmai pályáját széles körű hazai és nemzetközi tudományos szakirodalmi és oktatói tevékenység, valamint terület- és településfejlesztési koncepciók és tanulmányok jellemzik.

Balatoni Integrációs Kht. Politikamentesség, egészséges lokálpatriotizmussal áthatott szellem és európai széles látókörűség jellemzi munkájukat, melyet a Balaton Kiemelt Üdülőkörzet fejlesztése érdekében végeztek az elmúlt időszakban.

Pro Régió Kht. Tevékenységükkel nagymértékben hozzájárulnak a központi régió EU-konform fejlesztéséhez. A "Főutca"- mozgalom elindításával és a régiós pályázatok menedzselése terén végzett munkájukkal kivívták úgy a szakma, mint együttműködő partnereik elismerését.

Veszprém Megyei Területfejlesztési Tanács. Közel tíz éve meghatározó intézménye a régió kistérségi társulásainak létrehozásával és működtetésével kapcsolatos feladatoknak. Széles körű információs tevékenységükkel, a pályázati lehetőségek elnyeréséhez nyújtott segítségükkel pótolhatatlan szolgálatot tesznek a térségben.

Ybl Miklós-díjban részesültek:

Gunther Zsolt építész - igényes és sokoldalú építészeti munkásságáért. Az építészetet és az ahhoz kapcsolódó különböző tevékenységeket kiemelkedő színvonalon, sokoldalúan és következetesen műveli. Megvalósult épületei a kortárs európai építészet értékrendjét tükrözik. Emellett a szakmai közéletben, a nemzetközi regionális kapcsolatokban és a felsőoktatásban kifejtett tevékenysége is példaértékű.

Osskó Judit építész - az alkotó építészeket és az építészeti értékeket a nagyközönségnek igényesen bemutató tevékenységéért. A Magyar Televízió főmunkatársaként közismert és népszerű műsoraiban három évtizede rendszeresen és magas színvonalon tájékoztatja a legszélesebb nézőközönséget a magyar építészet eredményeiről, bemutatja hazánk és a világ legkiválóbb építészeinek munkásságát.

Ripszám János építész - igényes és következetes építészeti alkotói tevékenységéért. A balatoni régióban alkotó építész különböző funkciójú épületeit egyéni hangvétel és egyenletesen magas minőség jellemzi. Racionális, szakmai alázatot sugalló magatartása nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy színvonalas, kortárs középületei révén a magyar építészetet vidéken is ismertté és elismertté tegye.

Salamin Ferenc építész - eredményekben gazdag építészeti alkotói és közéleti tevékenységéért. Sokoldalú építészi tevékenysége az ország legkülönbözőbb térségeire terjed ki, szakmai eredményességét és alkotói népszerűségét ötvennél több megvalósult, karakteres épülete bizonyítja. Szerencs és Zebegény főépítészeként kiváló eredményeket ért el e települések építészeti értékeinek megőrzésében és építészeti arculatának továbbfejlesztésében.

Dr. Szabó László DLA építész - sokoldalú, gazdag építészeti alkotói és oktatói tevékenységért. Az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola oktatójaként három évtizede több nemzedéket nevelt az építészeti igényességre, a gyökerek, vagyis a népi építészet és a műemlékek részletes megismerésére, megbecsülésére. Kiemelkedő oktatói-nevelői tevékenysége és ezzel összhangban lévő tervezői tevékenysége.