A rendszerváltás hajnalán azzal, hogy a legkisebb település is megkapta a lehetőséget saját sorsának igazgatására, mindenki számára átélhető személyes élmény lett a demokrácia gyakorlása

Utolsó esély?

A magyar vidék demokratikus önkormányzását
le kell söpörni a föld színéről?

Az Élet és Irodalomban négy közgazdász, felszólító módban megfogalmazott cselekvéssor javaslata olvasható, amit az új kormány számára fogalmaztak meg (ÉS, Utolsó Esély, 2006/17.). Az említett közgazdászok közül három - Csillag István volt gazdasági miniszter, Mihályi Péter a párt választási programjának egyik közreműködője, Bauer Tamás, az SZDSZ Országos Tanácsának tagja - , a szabaddemokraták szűkebb köréhez tartozik.  A negyedik közgazdász Bokros Lajos, a Horn-kormány második pénzügyminisztere volt.
Az országot jólismerő, tizenhat évig az SZDSZ parlamenti frakciójában dolgozó, elsősorban az önkormányzatokkal és területfejlesztéssel foglalkozó, gyakorló falusi polgármesterként kicsit meglepődtem azon, hogy az SZDSZ egyik kampányarcának számító Kóka János mindjárt az írás elején kap egy "maflást", amikor a szerzők az általa kitalált "pannon puma" helyett "pannon kiscicaként" jellemzik a magyar gazdaságot. A kampányban az SZDSZ-nek sokat hozó gazdasági minisztert, úgy vélem, nem a nyilvánosság előtt kellene megleckéztetnie néhány SZDSZ-esnek. Azt megtette az ellenzék a kampányban.
Az írás nagy részével ettől függetlenül egyet lehet érteni. Van azonban a közoktatásra és az önkormányzatokra vonatkozó javaslatok között két olyan megállapítás, amely biztosan vitatható, reményeim szerint elvetik majd a döntéshozók, és az SZDSZ politikai fórumai sem hatalmazzák fel a koalíciós tárgyalásokon részt vevő SZDSZ-delegációt a szerzők közoktatási és önkormányzati nézeteinek képviseletére. Íme, az általam vitatott egyik pont:

"A közoktatás minőségének látványos javítása együtt jár a kiüresedett intézményrendszer karcsúsításával. Legkevesebb száz alsó tagozatos kisdiák összegyűjtése nélkül nem lehet színvonalas iskola. Az aprófalvak iskolái helyett, amelyek újratermelik a lemaradást, a kulturálisan hátrányos helyzetet, a gyermekeket a kistérségi központ korszerű, jól felszerelt, jól megfizetett szaktanárokkal rendelkező iskolájába kell beíratni és minden nap kisbusszal odaszállítani. Minden iskolában lesz tornaterem, könyvtár, internet. Délután, estefelé a hátrányos helyzetű, munka nélküli szülők is használhatják azokat, szakképzett oktató segítő kezével. A települési önkormányzatok tanfolyamokat hirdetnek keresett szakmákra. Visszaáll a szakmunkásképzés rangja, becsülete."

Stílusában a fenti idézet leginkább a hetvenes, nyolcvanas évek népművelés szakára emlékeztet, ahol magam is folytattam tanulmányokat. Ott olvashattunk egyes, felnőttképzésről szóló jegyzetekben a "délután, estefelé a gyerekek iskolapadjaiba préselődő, a tudást és kultúrát szomjazó felnőttekről, akik a nyolcórai, mindenki számára biztosított munka után továbbképzik önmagukat a szocializmus építése érdekében". Nyilván a délelőtt a nebulókat oktató tanító néni délutánra "szakképzett" felnőttképzővé válik majd, akinek "segítő kezével" a települési önkormányzatok (amelyeket a szerzők a 10. pontban eltörölni javasolnak - által hirdetett tanfolyamokon a munkanélküli szülők keresett szakmákat tanulhatnak, amitől visszaáll majd a szakmunkásképzés becsülete, és, teszem hozzá én, megvalósul az utópista szocialisták minden álma.
Az idézetből megtudhatjuk, hogy legkevesebb száz alsó tagozatos kisdiák a színvonalas iskola alapkritériuma. Miért éppen száz, miért nem 110 vagy 99? É mi van az aprófalvak iskoláiban, ha megvan a száz alsó tagozatos? Akkor is a kistérségi központba kell buszoztatni a gyerekeket? És mi van, ha az aprófaluban - mint például az én falumban - van sportcsarnok (előbb volt, mint a "járási" központban), könyvtár, zeneiskola, Multicenter, kéttannyelvű oktatás németül az óvodától kezdődően, fakultatív ingyenes angoloktatás, úszásoktatás a szomszéd kisvárosban? A már régóta meglévő iskolabuszokkal szállítjuk hat településről a kisdiákokat, de csak 187 tanuló jön össze. Nincs meg a száz alsó tagozatos! Mit csináljunk? Bontsuk le a sportcsarnokot, a 16 éve épült, ma is a környék legmodernebb és legjobban felszerelt többfunkciós oktatási központját (ÁMK-t), melyet éppen most bővítünk - egy régi magtár felújításával - 210 millió forint költségen ifjúsági és kultúrcentrummal?
Mit kezdjünk a nemzetiségi szülők és gyerekek törvényben garantált jogával, tudniillik hogy nyolc szülő kérésére kötelező a nemzetiségi oktatás feltételeit biztosítani? Mit kezdjenek azok az alföldi "járások", amelyek négy-öt településből állnak, ám a települések egyikének lakosságszáma sem kevesebb hatezer főnél? Ők is zárják be iskoláikat, hogy "a kistérségi központ korszerű, jól felszerelt, jól megfizetett (a közalkalmazotti bértábláról most ne ejtsünk szót - W. F.) szaktanárokkal rendelkező iskolájába kelljen beíratni és minden nap kisbusszal odaszállítani"?
Ezt talán érdemes volna még egyszer végiggondolni. Amit a szerzők akarnak, az megfelel a ténylegesen aprófalvas területeken már ma is működő gyakorlatnak, amit a többcélú kistérségi társulások a javasoltnál racionálisabban és praktikusabban látnak és szerveznek meg. Azokról a településekről, ahol demográfiai okokból nincs meg a feltétele a korszerű oktatásnak, iskolabuszokkal szállítjuk a gyerekeket a jobban - esetenként kifejezetten jól - felszerelt mikroközpontokba. Ezek persze nem csak a "járási központok" lehetnek, hanem a "járáson" belül azok a nagyobb települések vagy jobb oktatási infrastruktúrával rendelkező iskolaközpontok, ahova a távolság, az úthálózat (figyelem: zsáktelepülések) ismeretében kistérségi szinten szervezzük a közoktatást. Még arra is figyelünk, hogy ha van jól felszerelt óvodaépület ott, ahonnan a gyerekeket iskolába buszoztatjuk, annak érdekében, hogy a falu ne ürüljön ki teljesen, a kisbusz a visszaúton óvodásokat szállít, hogy a 20-25 fős óvodai csoport szakképzett gondozókkal működjön. Uraim, ez is Magyarország! A vidéki oktatás megszervezését nem a "járási" mamutiskolák létrehozása jelenti. Egyetértünk abban, hogy azokban a kis iskolákban, ahol olyan kevés a gyerek, hogy nem lehet két egymással szemben felálló focicsapatot kiállítani, nincs értelme erőltetni a helyi iskola fenntartását. Ám azt nem fogadjuk el, hogy értelmetlenül körzetesítsék azt is, ami helyben jól működik.
A szerzők helyében én inkább arra tennék javaslatot, hogy szűnjenek meg azok az értelmetlen törvényi előírások, amelyek ésszerűtlenül drágítják a közoktatást. Ne kelljen csak azért létrehoznunk bölcsődei csoportot azon 2-3 éves gyerekeknek, akik egyébként óvodai kiscsoportban is jól meglennének, csak a fenntartó nem kap utánuk normatív támogatást egy tanéven keresztül, ha a szülő történetesen nem szeptember 1-től, hanem október 1-től kívánja gyerekét óvodába küldeni. Ugyanezen gyermek után, ha október 1-től bölcsődébe jár, megkapja a fenntartó a normatív támogatást. Ne írják elő azt sem, hogy egy óvodai csoportban hány óvónő, dajka, konyhai kisegítő, szaktanácsadó és még ki tudja, hányféle embert kell foglalkoztatni. Abban sem vagyok biztos, hogy a pedagógusok óraszámát változatlanul kell hagyni. És hosszan sorolhatnám még azokat az értelmetlen előírásokat, amelyek eltörlésével elősegítenénk a közoktatás átszervezését, és még megtakarítást is elérnénk, méghozzá úgy, hogy emelkedne az oktatás színvonala, és javulnának a vidéki gyerekek versenyesélyei...

"Meg kell próbálni politikai közmegegyezést teremteni a települési önkormányzatokról szóló törvény gyökeres módosítására. A legfontosabb feladat az, hogy a mai, közel 3200 önkormányzat helyett létrejöhessen legfeljebb 260 nagyobb, szép magyar szólva: járási szintű alapegység. Ez lenne a továbbiakban a magyarországi önkormányzati rendszer legalsó szintje, amely - érdemes még egyszer hangsúlyozni - rendelkezne a területén állandó lakhelylyel rendelkező összes természetes személy teljes szja-befizetésével, továbbá a természetes személyek és a telephellyel rendelkező vállalkozások által fizetendő teljes ingatlanadó-bevétellel. A járási önkormányzat már képes lesz fenntartani nem túlméretezett, így jó minőségű alapiskolát, illetve kellő számú, legalább járóbeteg-ellátásra szakosodott gyógyító intézményt."
A 260 majdnem kerek szám, ám a jelenlegi magyar önkormányzati rendszerből nem következtethető. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a négy közgazdász el kívánja törölni a föld színéről a 167 magyar nagyközség és a 2704 magyar község önkormányzatait.
Uraim! Ez azért már nem piskóta! Ha jól értem, Önöknek nincs bajuk a megyei önkormányzatok funkciótlan testületeivel, nincs bajuk a főváros 24 önkormányzati testületével, amelyek fenntartása, a tiszteletdíjak kifizetése nagyságrendekkel több forrást emészt fel, mint a 2704 falu önkormányzatainak tiszteletdíja (sőt több száz települési önkormányzat éves költségvetése) összesen, amelyeket Önök megszüntetnének. (Megjegyzem, saját falum képviselőtestületének tagjai a rendszerváltozás óta egy fillér tiszteletdíjat sem vettek fel, vagy ha felvettek, befizették azt a falu közhasznú alapítványába, amely jelenleg a diákok angoloktatását finanszírozza.)
Magam 1985 óta dolgozom falusi önkormányzatban: 1985-90 között tanácselnökként, később az összeférhetetlenség okán képviselőként, majd újra polgármesterként. Vezetője vagyok egy többcélú kistérségi társulásnak, tagja vagyok a megyei területfejlesztési tanácsnak és a régió fejlesztési tanácsának. Elnöke vagyok a Községek, Kistelepülések és Kistérségek Országos Önkormányzati Szövetségének. A megbízatások nagy része tiszteletdíj nélküli, ún. társadalmi megbízatás.
1990-ben lehetőségem volt a parlament önkormányzati bizottságának elnökeként befolyásolni a magyar önkormányzati rendszer kialakulását. Sikerként éltem meg, hogy az MDF-kormány etatista, főispános elképzeléseivel szemben sikerült egy demokratikus, decentralizált, a települési szuverenitáson és önrendelkezésen nyugvó önkormányzati rendszert létrehozni a községi közös tanácsi berendezkedés helyett. Sikerült a korábbi megyei fennhatóságot visszaszorítani, a településeket függetleníteni a megyei hatalmasságoktól. Annak idején ezért támadtak a leginkább, a történelem azonban engem igazolt.
A szakma és a politika konszenzusra jutott abban, hogy nincs szükség a megyékre Magyarországon. Abban is egyetértés látszik kialakulni, hogy helyette az önkormányzati régió megteremtése a cél (én voltam az első politikus, aki a Népszabadság 1997. október 31-i, majd 2000. május 3-i számában először leírta ennek szükségességét). Abban is konszenzus van, hogy a többcélú kistérségi társulások (felőlem nevezhetjük őket járásnak is) megerősítése szükséges. Abban azonban, hogy fel kell számolni Magyarországon 2704 községi és még esetleg 167 nagyközségi önkormányzatot, nincs konszenzus, uraim: ez az Önök magánvéleménye.
A rendszerváltás hajnalán azzal, hogy a legkisebb település is megkapta a lehetőséget saját sorsának igazgatására, mindenki számára átélhető személyes élmény lett a demokrácia gyakorlása. Milyen alapon kérdőjelezi meg bárki vidéken élő honfitársainak jogát a demokráciához, az önkormányzathoz?

Kedves Bokros Lajos! Pénzügyminiszterséged idején létrehoztál egy önkormányzati reformmal foglalkozó grémiumot. Magam lelkesen támogattalak, aktívan kívántam hozzájárulni 1995-ben az általam korábban támogatott önkormányzati rendszer reformjához. Már akkor úgy láttam ugyanis, hogy a 90-es évek eleji állapot nem tartható fenn sokáig. Csakhogy nem az önkormányzatok, hanem az állam, a központi kormányzatok miatt!
Nem az volt a baj, és ma sem az, hogy túl sok az önkormányzat, még az sem, hogy feladataik szerteágazóak, hanem az, hogy az állam úgy terhelte őket egyre több és értelmetlen feladattal, hogy a forrásokat nem rendelte hozzá. Az önkormányzati törvényben még kimondtuk, hogy az állam csak törvényekkel adhat feladatot az önkormányzatoknak, és a feladatellátáshoz szükséges forrásokat is köteles biztosítani. Ezt a 2/3-os törvényi rendelkezést soha egyetlen kormány sem tartotta be!  Te sem, Lajos!
Az ágazati lobbik az ágazati törvényekben értelmetlenebbnél értelmetlenebb kötelezettségeket róttak és rónak az önkormányzatokra.
Nézzük például a szociális ágazatot! Ahhoz, hogy ma kistérségi szinten támogató szolgálatot hozzunk létre, négy főt kell foglalkoztatnunk: kell egy gépkocsivezető, két gondozó és egy szolgálatvezető. Ezzel éppen két felesleges ember került a rendszerbe, hiszen a gépkocsivezető (kilencfős kisbuszig) lehetne az egyik gondozó, aki úgyis ott ül a gépkocsiban, a másik gondozó pedig lehetne a főnök, ha mindenképpen kell. Még megdöbbentőbb a szintén kistérségi szinten szerveződő házi segítségnyújtás, ahol a ténylegesen szükséges tíz fő helyett tizenhét főt kellett beállítanunk, különben nem kapjuk meg a kistérségi normatívát. Pedig gazdaságossági okokból egyik feladatot sem falusi, hanem kistérségi szinten akartuk ellátni. A fenti példák azt mutatják, hogy valóban gond van az önkormányzatok rendszerében - de még nagyobb a gond van az államigazgatásban...
Biztos, hogy az államháztartás reformja címén el kell törölni Magyarország 2704 község és 167 nagyközség önkormányzatát? Nem, Uraim, nem ez a megoldás! A helyi demokráciát és vívmányait, így az önkormányzatokat meg kell őrizni!
Mit kell tenni a racionálisabb, hatékonyabb, szakszerűbb és olcsóbb önkormányzati feladatellátás érdekében?
- Az államnak karcsúsítania kell önmagát, értelmetlen feladatokat ne követeljen meg az önkormányzatoktól és hivatalaitól. Csak azért, hogy íróasztalok maradjanak az állami hivatalokban.
- Újra kell értelmezni az állami és önkormányzati feladatokat. Az önkormányzati feladatok eltérőek lehetnek önkormányzati típusonként.
- A kistérségek méretét néhány helyen újra kell gondolni (Zala megyében 79 településből áll egy kistérség), számukra kötelezően ellátandó feladatokat kell adni. Azonban nem ez a magyarországi önkormányzati rendszer "legalsó szintje", hanem a települési önkormányzat. - Minden településnek továbbra is joga van az önálló önkormányzati testület létrehozásához. A testületek létszámát korlátozni, a tiszteletdíjakat mérsékelni vagy eltörölni lehet. Az önkormányzáshoz való jogot megvonni nem lehet! (Korlátozni lehet viszont a jegyző és hivatal létrehozását bizonyos lélekszámú településeken, vagy kötelezővé lehet tenni a körjegyzőséget.)
Gombár Csaba egy cikkében a kistelepülések politikai érdekérvényesítésének gyengeségéről beszélt, nézzük meg, hogyan állnak falvaink a fejlesztési források megszerzéséért folytatott harcban, és mi várható, ha a mégoly gyenge, de azért jelen lévő önkormányzatokat is megszüntetik.
Az elmúlt három év vidékfejlesztési forrásait a SAPARD és az AVOP keretében az FVM koordinálta. Sikerült a százmilliárdnyi előcsatlakozási támogatásból 5,6 milliárdot falufejlesztésre fordítani. A többit az agrárlobbi gépvásárlásra és berendezésekre költötte. A falvainkban hárommilliónál többen élnek, a mezőgazdaságból mintegy 250 000-en élnek meg. Az AVOP-keret felosztása hasonlóan történt, a falvak ötmilliárdnyi támogatásával szemben az agrárlobbi 120 milliárdért épített tárolókat az eladhatatlan gabona számára.
Mi várható a 2007-től beáramló uniós források elosztásakor, ha már önkormányzatok sem lesznek, akik a falu számára esetlegesen megnyíló forrásokra pályáznának?
Hiszen a ma működő regionális fejlesztési tanácsokban is elsősorban a városokat és megyéket képviselő tagok belső alkujának következményeként alakul a források elosztása, nem a falvak érdekében. Valószínű, hogy ugyanez történik majd a járási szinten is, gondoljunk csak az 1970-es évek kényszerkörzetesítési, falurombolási politikájára, annak máig tartó súlyos következményeire. És gondoljunk arra, hogy e kis falvak önkormányzataik erejével a magyar történelemben soha nem látott fejlesztéseket hajtottak végre helyi társadalmuk anyagi, erkölcsi támogatásával, s hogy e falvak továbbra is élni akarnak. A levegőt ne vegyük el tőlük...!

Wekler Ferenc az SZDSZ volt falusi országgyűlési képviselője, a KÖSZ elnöke