Alakul a válságkezelő kormány programja. A cím (Válságkezelés és Bizalomerősítés) is jelzi, hogy a drasztikusabb javaslatokhoz (Reformszövetség, Bokros Lajos programja) képest szerényebb és ezért megvalósíthatóbbnak tűnő célt tűz ki. Úgy tűnik, hogy - legalábbis verbálisan - a válságkezelés terheinek a gazdasági szereplők közötti megosztásában is mértéktartóbb. A program értékelése során a szakmai korrektség megköveteli annak rögzítését, hogy itt nem a szokásos kormányprogramról van szó. Az új kormány - saját szóhasználata szerint - életmentő műtétre szerződött. Ezért az értékelés akkor korrekt, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a műtét után élve maradt beteg felépülését biztosítják-e a tervezett lépések.

Elemzésünk - bár nem tekinthet el a gazdaság általánosabb összefüggéseitől - döntően az önkormányzati rendszer működőképessége szempontjait vizsgálja azt. Ez a megközelítés azért indokolt, mert az önkormányzati rendszer működőképességének megőrzése az egyre inkább veszélyben lévő társadalmi béke fennmaradásának kulcskérdése. Az álmoskönyvek azt mondják, hogy ilyen esetben nem árt, ha tudjuk, hogy mi a beteg baja. Kezdjük tehát a diagnózissal!

Miért beteg a magyar gazdaság?

A program az említett anyagokban szereplő diagnózisoknál árnyaltabb, amennyiben, ha félénken is, de jelzi, hogy a magyar gazdaságot nem egyszerűen (saját véleményem szerint nem is döntően) az állami deficit és az államadósság szintje, hanem a döntően a magánszektor eladósodásából adódó devizakitettség fenyegeti. A forint stabilitása tehát közel sem az államadósság magas szintje miatt került veszélybe. Ebből az állításból az is következik, hogy az ország külső egyensúlyának stabilizálásához korántsem elégségesek a fiskális megszorítások. A bizalom helyreállítása együtt kell járjon azzal, hogy a kormány és a jegybank, valamint a pénzügyi felügyelet mind szabályozási, mind felügyelői tevékenységében csökkentse a magánszektor szereplőinek devzizában történő eladósodási hajlamát. A magas deviza magánadóság mellett az államadósság magas szintje ma azért jelent kritikus kérdést, mert ezt döntően hazai megtakarításokból nem lehet finanszírozni, mint ahogy a hazai vállalkozói szektor (nem a transznacionális hálózatokhoz tartozó enklávé) beruházásait sem.

Miért nincs elég megtakarítás? Nagyon leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatjuk azért, mert a gazdaságnak a jelenlegi szerkezetben nincs jövedelemtermelő képessége.
Ahol számottevő jövedelem termelődik (a globális vállalati hálózatok keretében működő leányvállalatoknál) ott azt a tulajdonosok (előbb-utóbb) kivonják. A gazdaság globális munkamegosztáson kívül eső szegmense keveset termel, inkább a fogyasztás és az elosztás infrastruktúráját biztosítja. Ezt nevezi a szakma duális gazdaságnak. Ez két évtized eredménye, a helyzet megváltoztatása sem lehetséges néhány év alatt.
A megszorítások során rendszeresen az elsőszámú közellenségként szokás felmutatni a terebélyes (értsd a GDP magas hányadát újraelosztó) és a gyenge állam (romló közszolgáltatások) jelenségét. A magas állami újraelosztás kapcsán általában a jóléti rendszereket szokták okolni,
kevés szó esik az államadósság kamatairól, a magánszektor bevételeit jelentősen növelő kiadásokról (PPP-k, kiszervezések, állami beruházások), még kevésbé a korrupcióról.

Ez utóbbi óvatos becslések szerint a GDP 2-3 százalékával rövidíti meg az adófizetőket. Megint eltekintve a részletes érveléstől jelezzük, hogy az elhízott és (talán ezért) gyenge államot valószínűleg nem a plasztikai sebészet módszereivel (megszorítások, fűnyíró) lehet fittebbé tenni, hanem belső szerkezeti átalakításokkal. A szerkezeti változások pedig korszerűbb információs rendszert, tervezést és általában kulturáltabb gazdálkodást követelnek.
A kormányprogram adta diagnózis - hasonlóan a már említett programokhoz - nem vesz tudomást arról, hogy Magyarország válsága nem egyszerűen gazdasági, hanem társadalmi válság.

A gazdaság rossz teljesítményének alapvető oka, hogy az 1990-től követett kapitalizmusmodell a biztos leszakadás és nem a lehetséges felzárkózás irányába viszi az országot.
Erre a mostani gazdasági válság "csak" rárakódik, az ország pechje, hogy a modell zsákutcás jellege éppen e válsággal egy időben vált nyilvánvalóvá. Úgy is fogalmazhatunk, hogy itt egy ikerválságról van szó. A válság komplexitása megmutatkozik a politikai rendszer, az állam működésében éppúgy, mint mindennapi életünk sok apró jelében. Ebből az következik, hogy a válságkezelés nem szűk gazdaságpolitikai feladat, ahol a kedvezőtlen társadalmi mellékhatások ellensúlyozása a járulékos feladat, hanem a rossz intézményi berendezkedés korrekciójának "mellékhatásaként" válhat egészségesebbé a gazdaság is. Ez annál inkább időszerű, mert a modellváltásra reális esélyt a világgazdasági válság kijózanító hatása mellett a rendelkezésünkre álló EU-források a tervezettől eltérő felhasználása ad. A válságkezelés tehát - az életmentő műtét mellett - az intézményépítés azonnali elkezdését is feltételezi.

A javasolt terápiáról

Nem vitatható, hogy a nemzetközi piacokat (értsd a magyar értékpapírok és nem csak az állampapírok vásárlóit) és a nemzetközi szervezeteket (az Európai Bizottságot és az IMF-et) meg kell nyugtatni.
A program ezt a célt vélhetően eléri, tehát a beteg gazdaság oxigénellátottsága biztosítottnak látszik. Azt is világosan kell látni, hogy a magyar gazdaság és társadalom "ikerválságát" hosszú évek jó irányú építkezésével lehet felszámolni. Az eddig követett, és nem a felzárkózáshoz vezető úthoz minden eddigi kormány hozzátette a magáét. A kárpótlás, a nagyprivatizációk, a nagyvonalú belső gazdaságélénkítő támogatások, a teljesítménykövetelmények nélküli közszolgálati béremelések, a populista politikai verseny mind mind a mai helyzethez vezető út egy-egy állomása. A helyzet megfordításához új típusú állami szerepvállalásra, a piac mindent megold illúziójával való leszámolásra van szükség.
A gazdaságtörténet azt mutatja, hogy a sikeres gazdasági felzárkózások aktív állami szerkezetpolitika és kordában tartott társadalmi egyenlőtlenségek körülményei között mentek végbe.

A Bajnai-kormány programjának mindenképpen pozitív vonása, hogy egyfelől a foglalkoztatást központi kérdésként kezeli, másfelől - legalábbis jelszószerűen - számos szerkezetpolitikai célt fogalmaz meg. Az ágazati stratégia kifejezés alkalmazása - önmagában is - nóvum, a korábbi két évtized szakmai közhangulatához képest. Ezek a részek egyelőre azonban jókívánságszerűek, megalapozottságukat megítélni ezen állapotukban nem lehet.

Nem hiszem, hogy itt és most e téren többet lehetett volna mondani, de azért némi kételyeim vannak
azzal kapcsolatosan, hogy ezek önmagukban a tényleges változások elindítói lehetnek. A kétség egyik oka, hogy a foglalkoztatás vonatkozásában az anyag még mindig annak a leegyszerűsített nézetnek a rabja, hogy "ha csökkentem az adókat, közterheket, abból munkahelymegtartás és/vagy foglalkoztatásnövekedés jön ki". Nem kétlem, hogy lehet olyan példákat mutatni, ahol az üzembezárási pontot meg tudják változtatni a tervezett közteher-intézkedések. Azt azonban számos hazai kutatás bizonyította, hogy a kirívóan magas aktív korú inaktív mai állapotában, a mai szerkezetben egyszerűen nem foglalkoztatható. Ráadásul a nemzetközi irodalom sem szolgál bizonyítékokkal abban a vonatkozásban, hogy a versenyképesség és az adóterhelés önmagukban összefüggnének. A csökkentem az adót, nő a versenyképesség olyan babonának számít, mint pl., hogy a margarin egészségesebb a vajnál. A helyzet megváltoztatásához jóval erőteljesebb intézkedések szükségesek. Fontos volna az oktatás-képzés megerősítése, a foglalkoztatható rétegek aktivizálása, illetve a munka világából kiszorult rétegek megnyugtató szociális kezelése.1 Most úgy tűnik, hogy ezen összetett feladatok jelentős részét az önkormányzati rendszernek nevezett konfliktuskonténerbe helyezte az előző és a mostani kormány.
A programban szereplő vállalkozási támogatási rendszer helyett, amelyben a vissza nem térítendő támogatások viszik a prímet, olyan megoldásokra volna szükség, amelyek mind a források jobb hatásfokát (támogatás multiplikáció növekedése), mind a kedvezményezett jobb ösztönzését és - ne szégyelljük kimondani - erősebb kontrollját biztosítják. Ezen mindenképpen érdemes elgondolkodni, különben a "vidd a pénzt és fuss" effektus lép be.

Jó irány a vagyoni adók szerepének erősítése.
Érthetetlen, hogy eme kézen-fekvő közteherviselési lehetőséget miért nem az egyszerűbb megoldásokkal kezdve vezetik be. Ilyen lehetne az szja-ból leírható értékalapú gépjárműadó kivetése, amelynek számos előnye volna és lényegesen javítana a közteherviselés kiegyensúlyozottságán.
Az általános értékalapú ingatlanadó bevezetésére tett ígéret üdvözlendő, de az ördög a részletekben van. Igen lényeges kérdés, hogy ez központi vagy helyi adó lesz-e? Hogyan illeszkedik a jövedelemadóztatás rendszerébe? Milyen értékelési és adóigazgatási eljárásokat alkalmaznak? Magam szkeptikus vagyok, hogy ez 2010 elejétől ésszerűen, átgondoltan megvalósítható.

A megyei illetékhivatalok megszüntetése súlyos hiba volt
hiszen ezzel az adónem kézenfekvő igazgatási bázisa rendült meg. Túlzottnak tűnik az a bevételi elvárás, amelyet ehhez az adónemhez fűznek. Nem világos a tervezet viszonya a meglévő helyi ingatlanadónemhez sem. Az adórendszer foltozgatása, az önkormányzati támogatások beígért csökkentése rossz üzenet abban a vonatkozásban, hogy tovább erősíti az állam által közvetlenül befolyásolható gazdasági környezet bizonytalanságát a gazdasági alkotmányosságot. A több, mint 20 éve tartó állami magatartás hosszú időre vési az érintett szereplők zsigereibe a máról-holnapra tervezés reflexét. Önmagában fontos fejlemény volna, ha a közteherviselés egész rendszere transzparens és kiszámítható volna.

Amikor az állam a bizonytalanság egyik legnagyobb forrása, ott baj van.
A válságkezelő programból hiányzik a gazdaság és a társadalom bizalmának visszaszerzésére irányuló törekvés. Ezt érdemben a közteherviseléssel kapcsolatos koherens koncepció benyújtásával kellene kezdeni.
A kétségeim másik forrása a korrupció visszaszorítására kitűzött cél megvalósításával kapcsolatos. A cél üdvözlendő csak azt nem értem, hogy miért nem kezd legalább ez a kormány ahhoz, hogy a korrupció csökkentését intézményesen biztosítani tudó államháztartási információs rendszert végre gatyába rázza. Én egyetlen reformprogramot, kormányt és kormányprogramot nem tudok komolyan venni addig, amíg ezt a lépést nem teszi meg. Az információ, az információk adekvátsága minden ésszerű gazdálkodási döntés alfája és ómegája. Meg kellene végre csinálni azt az országismereti adatközművet (OAK), amely azt biztosíthatná, hogy a mindenkori kormányok ne vakrepülésszerűen kormányozzanak. Ilyen jellegű projektre is számos javaslat született már.

Mi vár az önkormányzati szektorra, és mit lehetne tenni?

Érthetetlen, hogy a hazai gazdaság és társadalom működése szempontjából kulcsterületnek tekinthető önkormányzati szektor ilyen kevés figyelmet kapott a programban, ami pedig benne van, azt jobb lett volna nem leírni. Egészen elképesztő, hogy a válságkezelő program összeállítói mennyire nem hasznosítják az elmúlt évtized kutatási eredményeit és javaslatait. Az államreform kulcskérdése az önkormányzati rendszer, amiről tudjuk, hogy kétharmados ügy. Ugyanakkor számos olyan nem kétharmados ügy van, amely jelentős mértékben javíthatna az önkormányzati rendszer működésén, és kezelni tudná a szektorban összpontosuló pénzügyi kockázatokat. Ezekre éppen az EU-s források más filozófiájú felhasználása jelenthetne lehetőséget, hiszen az ÚMFT operatív programok bőven költenek kormányzati (önkormányzati) szervezetfejlesztésre, csak nem jól. Ki kellene és lehetne építeni az OAK-ot, meg lehetne teremteni a választott tisztségviselők és a köztisztviselők egységes képzési rendszerét. Egy újtípusú önkormányzati kincstár felállításával javítanánk az önkormányzatok finanszírozási helyzetén (és nem mellesleg az államadósság menedzselés is olcsóbb lehetne). Ezt mutatja a 13. oldalon lévő alsó ábra, amelyből látszik, hogy amennyiben az önkormányzatok szabad pénzei az államadósságot finanszíroznák, akkor lényegesen csökkenne az államra nehezedő nyomás, és "mellesleg" az önkormányzatok e betétekért a kincstárjegy hozamához közeli kamatot kaphatnának.

Az önkormányzati kincstár megteremtené a feltételeit annak is, hogy a települések önkormányzáshoz való jogainak sérelme nélkül csökkenjen érdemben a hivatalok száma.
Az önkormányzati beruházások helyi szükségletekhez igazítása érdekében meg kellene végre erősíteni az önkormányzati hitelgarancia-rendszert. Ez nemcsak azt biztosítaná, hogy a helyi igényeket kielégítő, "mellesleg" pénzügyileg fenntartható és nem a pályázati célokat öncélúan követő projektek szülessenek, hanem azt is, hogy lényegesen javuljon a szektor pénzügyi fegyelme és ezzel hitelképessége. A garanciarendszer forrását az önkormányzati szektornak szánt EU-s források egy része biztosíthatja, olyanok, amelyeket fölösleges és később súlyos további kiadásokat generáló projektekbe ölnénk. A kötelező önkormányzati feladatokhoz járó állami hozzájárulások újabb csökkentése helyett egy jóval egyszerűbb és átláthatóbb forrásszabályozási rendszer is komoly előrelépés volna. A várható megszorítások kapcsán jó volna, ha arra is figyelnének a fiskális döntéshozók, hogy az önkormányzatok bevételeire számos tényező hatást gyakorol. Gondoljunk a helyi iparűzési adóbevételek, illetékek, vagyonhasznosítási bevételek borítékolható csökkenésére!
Az államilag szabályozott önkormányzati források reálértéke a növekvő feladatok mellett az utóbbi években csökkent. Ez jelentős önkormányzati körben a működőképesség határán van. E reálértéket a tervezett áfaemelés már idén csökkenti. Gondoljunk a benyújtott pályázatok pénzügyi terveiben kalkulált 20 százalékos áfára, illetve a forintárfolyam-ingadozás e pénzügyi tervekre gyakorolt egyéb hatásaira!

Az önkormányzati rendszer működőképességének megőrzése fontos érték és feltétel a mostani "ikerválság" kezelésében. Egy, a mainál lényegesen jobban működő önkormányzati rendszer a modernizáció útjára törekvő Magyarország számára elengedhetetlen.

Dr. Vígvári András