Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzat ifjúsági koncepciójának megalapozása, valamint a Veszprémi Ifjúsági Tanács munkájának segítése céljából 1995–97 között az ANIMA Ifjúságkutató és -segítő Csoport és a STÁTUSZ Társadalomkutató Egyesület tagjai egy kétéves program keretében számos szociológiai kutatást folytattak. Az “Ifjúság és demokrácia” kutatássorozat három jól elkülöníthető, de egymást szorosan kiegészítő kutatásból állt: egy diákönkormányzati kutatásból; egy olyan kutatásból mely a közélet és a fiatalok viszonyát vizsgálta; valamint az ifjúsági érdekérvényesítési csatornákat tanulmányozó kutatásból. E cikkben a főbb tapasztalatokat foglaljuk össze.
A diákönkormányzatok fejlettségéről elmondható, hogy a város többi ifjúsági szervezetéhez képest ezek tekinthetők a legszervezettebbnek, ezek működésében vesz részt a legtöbb fiatal. Működésükhöz biztosítottak a törvényi és intézményi/technikai feltételek. A joggal, hogy minden iskolában működhet diákönkormányzat szinte kivétel nélkül élnek a diákok, az iskolák lehetőséget biztosítanak megalakulásukra. A KISZ és az Úttörőszövetség iskolából való eltűnésével keletkező űrt elsősorban a tanárok érzékelték, mert mire a demokratizálási hullám elérte az iskolákat, a régi kiszesek már végeztek, a diákok jelentős részének nem jutott a kiszes élményekből, ugyanakkor nem is lehettek tapasztalataik a demokratikus szervezetekről. A folytonosság megszakadt. Így érthető, hogy éppen a tanárok voltak azok, akik megteremtették az új szervezeti forma kereteit. A régi kiszes tanárok voltak az első diákönkormányzati munkát segítő pedagógusok.
Az iskola világában a három hatalmi ág nem különül el egymástól. Elméletileg – korlátozottan ugyan, de – megosztott a diákönkormányzat, az iskolaszék, tantestület és az önkormányzat között a “törvényhozói” hatalom, a gyakorlatban azonban ez nem érvényesül. Annak, hogy a jogszabályok által biztosított demokratikus elvek, diákjogok maradéktalanul érvényesülhessenek az iskolákban a legfőbb letéteményese a jól működő diákönkormányzat. Ilyen azonban Veszprémben nincs. Kitöltetlen keret a diákönkormányzat intézménye. Kutatásaink során kiderült, ez annak köszönhető, hogy a diákok “nem úgy működnek” mint a diákönkormányzatok. Alapvetően csak a szükséges minimális kötöttségeket fogadják el – életkorukból adódóan –, s mivel a diákönkormányzat legitimitását intézményesítettsége adja (SZMSZ, napirend, választási rendszer stb.) inkább elkerülik a diákok ezt a fajta formalizáltságot. Ebből fakad a diákönkormányzatok első paradoxona: formális keretek közt nem tudnak alkotni, tevékenykedni, de a legitimitásukat a formalizáltságuk adja.
A társadalomban a civil/állampolgári technikák ismerete terjedőben van, de az iskola világa (a pedagógus társadalommal együtt) ebben jelentősen lemaradt. Ugyanakkor azt várják a diákönkormányzatoktól, hogy szerezzen érvényt a diákok jogainak. A megfelelő technikák, fogadókészség és a jogok ismerete nélkül azonban ez szinte lehetetlen. Ez a diákönkormányzatok második paradoxona.
Alig érvényesülnek a diákjogok a mai oktatási rendszerben, és ami ennél is komolyabb probléma, az az, hogy a diákok jelentős része igen nagy közönyt mutat ilyen kérdések terén. És ezt a “politikai” közönyt szocializálják a kiszolgáltatottság érzésével együtt. Ebből fakad a diákönkormányzat harmadik paradoxona, ugyanis éppen ennek az intézménynek kellene a politikai – különösen a helyi közéleti aktivitást – szocializálnia.
A diákokönkormányzati kutatásból kiderült, a tanulók által felsorolt problémák között gyakran megjelenik, hogy a diákönormányzatok érdekérvényesítő, jogsérelmet feltáró és orvosolni próbáló törekvéseinek legnagyobb gátja a pedagógus. A diákoknak valós vagy vélt retorzióktól kell tartaniuk. A helyzet önmagában hordozza ennek lehetőségét, hiszen az ellentmondás gyakorlatilag feloldhatatlan, mert az érdekvédelmet azzal a hatalommal szemben kell kifejteni, amelyik elköveti az érdek- vagy jogsérelmet, s egyben ez az a hatalom, amelyik a jogorvoslatot gyakorolja az iskola falain belül. A jogorvoslat lehetőségét a törvény ugyan más módon is biztosítja (fenntartónál, bírósági úton) de ezzel a lehetőséggel az elmúlt hat évben csupán egyetlen diák élt a városban. Kutatásaink feltárták, hogy tömegesen fordulnak elő jogsérelmek, gyakran a tanulók alapvető alkotmányos jogai sérülnek, ugyanakkor az önkormányzat, mint fenntartó még sohasem ellenőrizte az iskolákban a diákönkormányzatok működését, a diákjogok érvényesülését, a jogsérelmek orvoslásának törvényes működési mechanizmusát. Nincs kialakult és “bejáratott” csatornája az érdekvédelemnek és jogorvoslatnak az önkormányzatnál.
A fentiek figyelembevételével szükséges a diákönkormányzat intézményének fejlesztése, társadalmi és pedagógiai funkciójának elsősorban önkormányzati oldalról történő újragondolása.
A városban felállított ifjúsági politizációs modell megvalósítása kudarcba fulladt. Eszerint az önkormányzat, mint az ifjúság és a civil társadalom partnere vesz (vett volna) részt a helyi ifjúságpolitika kialakításában és végrehajtásában.
Az 1994-es helyhatósági választásokat megelőzően a veszprémi politikai pártok és a civil szervezetek részéről is megerősödött a szándék az ifjúság érdekeinek, problémáinak megjelenítésére. Ezt már az a puszta tény is ösztönözte, hogy a város polgárainak fele gyermek illetve fiatal, 29 év alatti.
Az elmúlt években az ifjúságot fokozottan sújtó problémák ellenére (lakásgondok, munkanélküliség, nehezülő életkezdés, romló mentálhigiénés helyzet) a városban nem volt, nem működött semmiféle ifjúságpolitika, az önkormányzat nem rendelkezett a problémákra választ adó stratégiával. A városban működő ifjúságsegítő szervezetek szakértői kidolgoztak egy megvalósíthatónak tűnő “ifjúsági politizációs és érdekképviseleti sémát”. Ezen elképzeléssel az újonnan megalakult önkormányzatot megkeresték az alkotók, s javaslatot tettek az ifjúsági koncepció kialakítására valamint az ifjúsági bizottság létrehozására.
Mindeközben több ifjúsági és ifjúságsegítő szervezet összefogásával megalakult az Ifjúsági Érdekegyeztető Fórum (IÉF). A Fórum célja, hogy megjelenítse a különböző élethelyzetben lévő fiatalok problémáit, tagjai együttműködésével hatékonyabbá tegye a szervezetekben zajló ifjúsági munkát.
Az önkormányzattal folytatott egyeztetésben a továbbiakban részt vettek az IÉF képviselői is. Az egyeztetés során háromoldalú (önkormányzat – ifjúsági szervezetek – szakértők) tárgyalások folytak egy közös “bizottság” létrehozásáról. Ez a testület lett a Veszprémi Ifjúsági Tanács, amely egy, az önkormányzatnak az ifjúsági ügyekért felelős – korántsem teljes jogú – kvázi bizottsága.
A kiépült rendszer három, jól elkülöníthető részre tagolható.
Legalul helyezkednek el a fiatalok, a fiatalok közösségei, szervezetei. A fiatalokat tömörítő vagy segítő szervezetek alkotják az Ifjúsági Érdekegyeztető Fórum tagságát. A Fórum hivatott ellátni a kollektív érdekérvényesítést és érdekképviseletet.
A következő szinten a Veszprémi Ifjúsági Tanács található. A kvázi-bizottság munkájában részt vesznek az ifjúsági szervezetek képviselői (IÉF koordinátorok), önkormányzati képviselők és külső szakértők. Itt kapcsolódik a rendszerhez az önkormányzati hivatal is, az ifjúsági referensen keresztül. Az ifjúsági érdekek és az önkormányzati álláspontok egyeztetése, valamint az érdekérvényesítés operatív teendői folynak ebben a szervezeti egységben.
A Közgyűlés (illetve bizottságai), mint döntéshozó szerv a modell másik végpontja. Itt már egyeztetett, politizációs folyamatokon keresztül kialakított egységes javaslatoknak és kéréseknek kell(ene) megjelenni.
Deklarált cél, hogy az ifjúságpolitikának ne csupán alanyai, hanem részesei, résztvevői legyenek a fiatalok. A kiépült rendszer még jóformán fel sem állt, máris “bedugult”, működésképtelennek bizonyult. Ennek elsődleges oka, hogy illúziókra építkezett.
Az ifjúság túlságosan tág és heterogén, erősen szegmentált réteg ahhoz, közösséget alkosson.
A legitimáció is problémás, ugyanis a legalsó szinten lévő ifjúsági és ifjúságsegítő szervezetek szövetsége, fóruma nem a veszprémi fiataloktól kapta a felhatalmazását, csupán a saját tagságuktól.
Ha a politika azon definíciójából indulunk ki, mely szerint a politika az erőforrásokért vívott harc, melyben érdekek és értékek állnak egymással szemben, megint csak a szereplők, az ifjúsági szervezetek maguk a problémahordozók. Egyrészt a fejlettségi szintjük alacsony volta, másrészt az érdekeik közötti különbségek, harmadrészt pedig az ideológiai különbségek gátolják, hogy az egész fiatalság, ifjúság érdekei szerint közösen gondolkodjanak, cselekedjenek.
Mindezen tényezők együttesen gátolták a modell sikeres megvalósítását. Jelenleg az Ifjúsági Érdekegyeztető Fórum gyakorlatilag nem létezik, az ifjúsági referenssel még az önkormányzat Ifjúsági Tanácsa sem találkozott, a működő ifjúsági szervezetek komoly humán és anyagi forráshiánnyal küszködnek, s az Ifjúsági Tanács munkáját a Közgyűlésben zajló politikai csatározások megbénították. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Veszprém város ifjúsági ügyeinek intézése, problémáinak kezelése kicsúszott az önkormányzat kezéből, s néhány professzionális módon tevékenykedő ifjúságsegítő intézmény, szervezet kezébe került.
A kutatási hipotézis egy dilemmából indult ki, nevezetesen abból, hogy a fiatalokkal kapcsolatban két, ellentétes kép él a közfelfogásban. Az egyik szerint a politikai aktivitásuk magasabb a náluk idősebbeknél, a “lázadás koránál” fogva hajlamosak szélsőségesebb politikai nézeteket vallani. A másik felfogás szerint viszont meglehetős közönnyel viseltetnek a politika iránt, elvannak mindenféle közéleti tevékenység nélkül, elmerülnek a fogyasztói kultúrában. Az elemzés során kiderült, hogy a fiatalok (értve ezalatt a 18–30 éves, tehát politikailag már “felnőttnek” tekinthető korosztályokat) két, némileg ellentétes dimenzió alapján közelítenek a politikához. Ez a két dimenzió a szavazóként való részvétel, illetve a pártpolitikával kapcsolatos attitűdök.
Ha a szavazási hajlandóságot vizsgáljuk, a fiatalok helyi, illetve országos választásokon való részvételi aránya valamivel magasabb az idősebb korosztályokénál. A parlamenti választásokon való részvételt a leghatékonyabb érdekérvényesítési formának tartják. Ez első ránézésre azt mutatja, hogy a fiatalok részt akarnak venni a politikai életben, vagy legalábbis fenn akarják tartani maguknak a jogot, hogy négyévente beleszóljanak a hatalom gyakorlásába. Ugyanakkor itt egyfajta mítosz megléte is kimutatható, mely szerint a politikai részvétel nagyon fontos dolog, megvannak a megfelelő csatornái, amelyeket négyévente használni illik.
Ennek a mítosznak a leképeződése, megerősítése abban a kérdéssorban is kimutatható volt, melynek során a fiataloknak azt kellett megmondani, hogy milyen mértékben értenek egyet különböző kijelentésekkel. Itt jelentős ellenérzés fogalmazódott meg olyan itemek esetén, mint: “a közéleti szereplés nem a fiatalok dolga”, vagy “nincsenek olyan fiatalok, akik képviselhetnék korcsoportjuk érdekeit”. Ezek a kijelentések gyakorlatilag egyöntetű elutasításban részesültek. Nem támogatták a fiatalok azokat a kijelentéseket sem, melyek egyrészt a radikalizmus felé mutattak “csak sztrájkokkal és tüntetésekkel lehet elérni valamit”, másrészt a közönyt próbálták mérni “nincs értelme a közéleti aktivitásnak, mert úgysem változik semmi”.
A fent kimutatott aktivitás mellett viszont az is megfigyelhető, hogy 1995 óta mind az országos, mind pedig a városi politika iránti érdeklődés visszaesett a fiatalok körében. A politikai intézményrendszer egyes elemeiben való bizalom a fiatalok körében kisebb, mint a 30 év felettieknél, egyedül az elektronikus média az, amely a fiatalok körében nagyobb bizalmat ébreszt, bár ez valószínűleg az életkori sajátosságokból fakad. Az ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy a fiatalok nem a pártpolitikai tevékenységet gondolják az érdekérvényesítés szempontjából hasznosnak.
Az önbesorolásos érdektipológia során, mikor megkértük őket, hogy spontán sorolják fel, milyen érdekeik vannak, akkor politikai álláspontjuk kifejezésre juttatását, vagy a választást (ami a demokratikus intézményrendszer egyik alapköve) csak négy százalékuk említette. Ennek oka az, hogy ha a politikai aktivitás más érdekek közé kerül, akkor erősen devalválódik, az összehasonlításban már kevésbé fontosnak minősül. Emellett valószínű, hogy a fiataloknak már nem olyan alapvető probléma a szabad választás, politikai aktivitás, mint az idősebb generációknak, akik megélték az ettől való megfosztottságot is. A vizsgált fiatalok nagy része, a 26–27 év alattiak (vagyis akik 1989 után érettségiztek), miután beléptek a szavazói korba, automatikusan egy plurális demokrácia játékszabályai közé kerültek, az idősebbekben viszont élénkebben él mind a korábbi látszatválasztások, mind a lépésről lépésre kivívott demokratikus jogok emléke.
A fiatalok csak elenyésző töredéke venne részt politikai párt munkájában. A pártoknak mindössze 4 százalék lenne tagja, érdekképviseleteknek 22 százalék, míg civil egyesületnek 45 százalék. A pártokkal kapcsolatos negatív többségi vélemény más kérdésekben is megnyilvánul. Az egyetértésre feltett kijelentések közt a pártokra utalók is voltak. Igen alacsony volt az egyetértés mértéke azzal a kijelentéssel, hogy “a pártok képviselik szavazóik érdekét”. Ez annál is különösebb, mert olyan fiatalok mondták ezt, akik ugyanakkor nagy számban vesznek részt a szavazásokon. Ennél jóval magasabb volt viszont egy ellentétes kijelentéssel való egyetértés “a pártok csak a pénzt költik”.
A fenti eredményekhez annyit kell még hozzátenni, hogy Veszprém az elmúlt években nem volt jelentős pártvillongások színtere, az önkormányzatnak nem voltak közbotrányt okozó lépései, és általában a városról alkotott kép inkább egy magyarországi viszonylatban fejlett, kellemes fekvésű települést takar. Az eredményként kapott sajátos skizofrénia, a jelentős részvételi szándék kontra a pártpolitika elutasítása viszont valószínűleg nemcsak a veszprémi fiatalok sajátossága, hanem minden bizonnyal generációs jelenségnek tekinthető, és mint ilyen, további elemzéseket igényel. Mindenesetre az eddigi elemzés azt mutatta, hogy a kutatási hipotézis nem támasztható alá, a fiatalokról alkotott elképzelések nem igazolják sem a radikális ifjúság, sem pedig a fogyasztói ifjúság képét. Van ugyanis felelősségérzet a politikai aktivitásra, de ez a politikai rendszer sajátosságai, a pártpolitika túltengése miatt jobbára csak négyévente kerülhet felszínre.
Domokos Tamás – Kulcsár László