A települések között nemcsak nagyságrendjüket, de gazdasági potenciáljukat, vagyonukat tekintve is igen nagy eltérések alakultak ki. Gazdasági erejük elsősorban nem az önkormányzatok hozzáállásán, fejlesztési, beruházási, ellátási politikáján múlik, hanem objektív tényezőkön. Azon például, hogy milyen – innovatív – övezetben van az adott település, az ország melyik térségében helyezkedik el. Van-e ott prosperáló nagyüzem (iparűzési adó), a külföldi befektetőket hová sikerült “becsalogatni”, milyen színvonalú az infrastruktúra, megvalósultak-e zöld mezős beruházások, ipari parkok? Persze – bizonyos határok között – ehhez az önkormányzatok is hozzájárulhatnak adópolitikájukkal, egy-egy fejlesztés, beruházás megvalósításával.
Az önkormányzati szférára a ’90-es évek második felében egy tovább már nemigen feszíthető költségvetési, működési, gazdálkodási kényszerhelyzet a jellemző. Ennek része a nettó finanszírozás bevezetése, a vagyonfelélési tendenciák, illetőleg az ezekből fakadó következmények, a kötelező feladatellátás elégtelen mérvű támogatása, s ennek egyéb anomáliái (pl. közalkalmazotti bérfejlesztés), avagy a helyi forrás-szerzés elvi lehetőségeinek korlátai.
Az önkormányzatokat témánk szempontjából érintő jogi szabályozás köréből három normát emelek ki. Az egyik a helyi képviselői összeférhetetlenség regulázása, többek között az alapítványok, önkormányzati érdekeltségű vállalkozások vonatkozásában. A másik a társulási törvény koncepciója, mely pénzügyi és jogilag formalizált eszközökkel kívánja ösztönözni az önkormányzati együttműködést, ami kihat a szolgáltatásokra, fejlesztésekre, s így érinti a vállalkozói kör mozgásterét is. A harmadik a településfejlesztési és –üzemeltetési törvénykoncepció, mely stabilabb, intézményesített részvételi lehetőséget (településfejlesztési koordinációs tanács) a vállalkozói szférának a helyi gazdasági életet meghatározó döntésekbe.
Mindezek mellett az elmúlt években kibontakozott önszerveződő kistérségi mozgalom, valamint a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. tv. (tov.: Tft.) által meghatározott térségfejlesztési önkormányzati társulások töltenek be markánsabb szerepet a vállalkozásélénkítésben.
A Tft. által bevezetett statisztikai vonzáskörzeti lehatárolás igen nagy vitákat vált ki, s vélhető, hogy az itt jelzett szövetkezéseket is kényszerpályára tereli. Jelentős viták tárgya az is, hogy a Tft. által meghonosított intézményrendszerre mennyire jellemző az alulról építkezés.
Közigazgatási szempontból hosszabb távon a város és környéke intenzívebb kapcsolatrendszerének újraéledésével is számolhatunk, mely úgyszintén erősítheti a térségi jellegű és hatáskörű szolgáltatásszervezést – újfajta utakat nyitva e tekintetben a vállalkozói szférának is.
Az elmúlt esztendőben jelentős változásoknak (kormányzati racionalizálási elképzelések) lehettünk tanúi középszinten az ún. dekoncentrált szervek tekintetében. Ebből a körből egyetlen területet emelek ki: a fogyasztóvédelmi felügyelőség, amely a megyei közigazgatási hivatalba integrálódott. Álláspontom szerint nem ide, hanem a megyei és a települési önkormányzatokhoz kellett volna (megosztva) e szerv által ellátott feladatokat telepíteni.
A megyei önkormányzatok – önként vállalt feladatként – jelentős mérvű vállalkozásélénkítő feladatokat végeznek alapítványok, pályázatok segítségével, térségfejlesztési, területfejlesztési, gazdálkodási koncepciók, programok kimunkálásával, szolgáltatásfejlesztéssel, külföldi támogatások megszervezésével, nemzetközi kapcsolataik alakításával. Bár közvetett módon fejti ki hatását, de a Tft. által előírt megyei területrendezési terv és információs rendszer kialakítása és működtetése jelentősen megnöveli majd a megyei kompetenciákat, s befolyásolja a vállalkozói mozgásteret a térségi összefüggésekben.
A megyei területfejlesztési tanácsok pénzelosztó, fejlesztési programmeghatározó funkcióiból fakadóan döntő tényezői a különböző források elosztásának, köztük azoknak, amelyek a vállalkozói szféra számára is hozzáférhetőek. Így különösen a területfejlesztési cél- és kiegyenlítő támogatásnak. Hozzáteszem: a központi forráselosztás decentralizációjának kulcsszereplőjeként általában a középszintet jelölik meg. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ezt a megyei területfejlesztési tanácsoknak avagy a megyei önkormányzatoknak kellene ellátniuk.
A Tft. meghonosítja a regionális szintet (s más térségi kategóriákat) is. Ez nemcsak az EU-csatlakozás de a nagytérségi fejlesztési koncepciók, programok, határmenti együttműködések, és a közigazgatási, tervezési, statisztikai körzeti beosztás szempontjából is jelentőséggel bír. A regionális egységek alakulására ma még az esetlegesség a jellemző, szervezetük kiépítése vontatottan, érdekellentétektől tarkítottan történik, alkotmányossági aggályokat is fölvet. Pedig a jövőben a fejlesztési régiók jelentős befolyásolással lehetnek a vállalkozások élénkítésére, a megyehatárokat túllépő (üzleti) kapcsolatépítési lehetőségek alakulására.
Az Országos Területfejlesztési Tanács hazánk hosszú távú területfejlesztési irányainak, céljainak kialakításában meghatározó fórum. A tanács elé kerülő, s az Országgyűlés által várhatóan a közeljövőben tárgyalandó országos területfejlesztési koncepció, az abban lehatárolt térségek, prioritások és eszközök határozzák meg az állami, kormányzati szerepvállalás kereteit. A legutóbbi években a kedvezőtlen pénzügyi változások miatt a vállalkozások száma drasztikusan visszaesett, “életesélyeik” csökkentek (ma ez átlagosan 30–50%-os). Ez arra kell, hogy figyelmeztessen: az a fontos, hogy az intézmények mennyire tudják segíteni a vállalkozókat.
Az utóbbi években az elkülönített állami alapok koordináltabb fölhasználása érdekében történtek kormányzati racionalizálási lépések, de az együttműködés megvalósulása késik. Mint ahogy a decentralizáció is csak hellyel-közzel lelhető fel egy-egy alapnál, ágazatnál. Igaz, ennek hatékonyságáról is megoszlanak a vélemények.
Az elkülönített alapok közül most – újdonsága miatt is – csak a területfejlesztésiről szólnék. Az 1996-os területfejlesztési és kiegyenlítő pályázatokból levonható tapasztalat, hogy a pályázók túlnyomó része önkormányzat volt (a vállalkozók kb. 6–8%-ot képviseltek). Túl általánosan határozták meg a célokat, nem voltak kellő egzaktsággal megjelölve térségi, megyei prioritások, alig valósult meg a programfinanszírozás. Mindezek ellenére a munkahelyteremtő, termelői infrastruktúrát, ipari parkok, övezetek, fejlesztési programok kialakítását ígérő pályázatok sikerrel szerepeltek, összességében új utat nyitottak a térség- és területfejlesztés eszközrendszere révén a vállalkozók számára is.
Tervezik, hogy az 1997. évi kiegyenlítő és célelőirányzat központi alapjának több mint 50%-át külön meghatározott eljárások szerinti megyénkénti bontásban (GDP országos átlag, lakónépesség, térségi besorolás). A többi központi alapként kerül elosztásra – de ezekre is lehet pályázni.
A cél- és címzett támogatások körében (melyek közvetetten érintik a vállalkozókat) lényeges változás nem lesz. Korántsem közömbös azonban, hogy az így elnyert források hatékony felhasználása során (mivel ezek egy része induló, új beruházást érint) milyen teret kapnak a helyi vállalkozók. Ez azonban már átvezet bennünket az önkormányzatok és a vállalkozók között közvetlenebb kapcsolatok vizsgálatára.
A kérdés vizsgálatakor célszerű az alkotmányból kiindulnunk, mely rögzíti az önkormányzatok alapvető jogait, a feladatvállalás és szervezetalakítás szabadságát, együtt a tulajdonhoz való joggal, a gazdálkodást, vállalkozást magában foglaló jogosítványokkal. Ezek olyan jogállami értékek, amelyek meghatározzák a kormányzati döntések kereteit, s melyek zsinórmértékül szolgálnak minden önkormányzat számára szervezeti és működési rendjük, avagy a település gazdasági életét érintő döntéseik során.
Az önkormányzatok és a vállalkozók (illetve az ezeket tömörítő gazdasági önkormányzatok, érdekeiket képviselő szervezetek) közötti kapcsolatok elemzése “színes”, sok tekintetben ellentmondó képet mutat: függ a település gazdasági erőitől, nagyságától, a helyi képviselők és a polgármester szemléletétől, személyi kötődéseiktől és sok más, itt nem részletezhető feltételtől.
Egy fontos és általánosan jellemző vonást kell kiemelni e vonatkozásban: az önkormányzat általában a legbiztosabban fizető, megbízható partner, stabil befektető, másrészt pedig – nem kevés településen – a legnagyobb munkáltató is. Politikai jogi “ereje” mellett a helyi gazdasági életet, munkahelyteremtést és -megtartást, a vállalkozói szféra mozgásterét lényegesen befolyásolni képes hatalmi centrum.
Eltérő gyakorlat alakult ki a tekintetben, hogy maga az önkormányzat részese legyen-e a piacnak, vállalkozzon-e, avagy “csak” vállalkozásbarát önkormányzatként segítse a helyi vállalkozásfejlesztést. S abban is, hogy hatósági, engedélyezési, támogatási, pénzosztói, rendeletalkotói, fejlesztési, beruházási, intézményműködtetési, szolgáltatásszervezői tevékenységében hol, milyen erővel jelenjék meg a helyi vállalkozói szféra.
Az ilyen nagymérvű (85% körüli) központi költségvetési függés gyakorlatilag a normatív és a kijárásos rendszer együttes továbbélése. Az államháztartási reform önkormányzati mozgásteret szűkítő következményei, a költségvetési támogatás folyamatosan csökkenő volta (a GDP-hez viszonyítva 1996-ban 13,9%, 1997-ben 12,5%), az ún. fejkvóta elégtelensége, a “holt vagyon” nagyságrendje, a mobilizálható vagyon (mely nagy részének megkezdődött a felélése) szűkös volta, a kényszer- vagy forráshiányos költségvetések, a privatizáció ismert anomáliái következtében, a kötelező feladatokra sem elegendő normatív támogatás. Az intézménybezárások mellett az önkormányzatok kénytelenek voltak eltérő stratégiákat alkalmazni vállalkozói magatartásukban, illetve vállalkozásélénkítésben.
Eltérő válaszokat adtak a települések arra is, hogy lehet-e jó gazda az önkormányzat, jobb, mint az állam. Van-e joga sáfárkodni, s esetleg elbukni? A lakás vagy nem lakás céljára szolgáló vagyontárgyakat értékesítse-e, vagy adja bérbe? Vegyen-e fel olyan nagyságrendű hiteleket, ami a következő képviselő-testületet lehetetlen helyzetbe hozhatja?
Ellentmondó válaszokat adtak az önkormányzatok arra is, hogy összeegyeztethető-e az önkormányzat rendeletalkotói joga a piaci versenyképesség biztosításának jogállami, az Alkotmánybíróság által többször kifejtett követelményével.
Van olyan önkormányzat, amely szervezetébe illesztette a gazdálkodással foglalkozó részlegét, van amelyik nem, s van vegyes megoldást alkalmazó. Van olyan település, amelyik a legkisebb jövedelmezőségű vagyonát is “bevitte a piacra”, van, amely nem eléggé megfontolt nagyberuházásokba fogott, s máig azt nyögi”, s van, amelyik semmit sem kockáztatott. Van, ahol ilyen típusú ügyekben a képviselő-testület (bizottság) dönt, s van, ahol e jogkört a polgármesterre ruházták. Van, ahol alapítványokat hoztak létre a vállalkozók támogatására, avagy a vállalkozói szervezeteket intézményesen is bevonták a döntésekbe, s van, ahol meglehetősen távol tartották magukat tőlük. Az önkormányzatok telephelyet biztosító, engedményeket adó döntéseikben nem kellő módon vették figyelembe a településen már működő kiskereskedelmi mikro és családi, kisvállalkozói kör, végső soron a helyi polgárság érdekeit. Az eseti, adott pillanatban jelentős hasznot hozó döntéseik hosszabb távon a településnek nem biztos, hogy előnyösek, s kedvezőtlen hatást válthatnak ki a helyi vállalkozói szféra jövőjére nézve.
Az önkormányzatok zöménél érvényesült a “szatócsbolt effektus”. Azaz hosszú távra kidolgozott stratégiai koncepciók, helyi gazdaságfejlesztési programok, prioritások nélkül, napi kényszerhelyzetek által befolyásoltan akartak megszerezni minden lehetséges forrást, vagy támogatni a tőkebefektetőket. Nagyjából az önkormányzatok fele készített eltérő mélységben kidolgozott gazdaságfejlesztési stratégiát. Ezek zöme azonban túl általános, nincsenek bennük preferenciák, húzóágazatok, amihez igazodni lehetne, vagy amely legalább orientálná a vállalkozókat. E tekintetben elsősorban csak a városok, a nagyobb községek vehetők számításba, a falvak túlnyomó részében a gazdaság fejlesztése gyakorlatilag – főként a 90-es évek elejét jellemző – infrastruktúrafejlesztésben, intézményfejlesztésben, egy-egy olyan “akcióban” öltött testet, melynek célja valamilyen munkahelyet teremtő vállalkozót letelepíteni, s így csökkenteni a munkanélküliség okozta feszültségeket.
Az önkormányzati közvetett támogatási eszközök között az ipari parkok, innovációs központok, inkubátorházak, vámszabad területek, vállalkozói övezetek jelennek meg. A közvetlenebb támogatási formák: a kedvezményes földterület, telekjuttatás, telephelyalakítás, infrastruktúra kiépítés, kedvezményes bérlet, adókedvezmény. Elgondolkodtató gyakorlat, hogy számtalan helyen az utóbbi időben nem az adók, bérleti díjak, hanem a szolgáltatások árának (sokszor drasztikus mérvű) emelésével éltek az önkormányzatok. Nem kevés településen pedig a befolyt adók fölhasználása tekintetében alakultak ki jelentős viták, a vállalkozók és az önkormányzatok között amiatt, hogy ez utóbbiak zömét nem forgatták vissza fejlesztésekbe, beruházásokba, hanem “fölélték”, egyéb működtetési célokra fordították.
Az iparűzési adó az összönkormányzati helyi adóbevételek majd 85%-át teszi ki (1995-höz képest 80%-os emelkedés figyelhető meg.) E téren az önkormányzatok zöme kevésé élt a kedvezményekkel, a differenciálás lehetőségeivel, bár volt olyan település is, amely azáltal kívánta a vállalkozók letelepedését biztosítani, hogy minimális adót vetett ki, avagy saját maga számára határozott meg több évre adófizetési moratóriumot. A vállalkozók kommunális adója és az építményadó kiterjesztése az üzlethelyiségekre, műhelyekre, garázsokra is készületlenül és negatívan érintette a vállalkozókat.
Az önkormányzatok és a vállalkozók közötti szervezett kapcsolatok terén pozitív elmozdulás tapasztalható. E körből külön említhető a gazdasági kamarák létrehozása, tevékenységük kiteljesedése.
Összességében levonható talán az a következtetés, hogy a kezdeti ellenségeskedés, személyeskedés, “rosszízű” politikai felhangok, mára csitulni látszanak. A vállalkozói réteg is mind erőteljesebb szerepet tölt be a helyi közéletben. Valószínűsíthető, hogy ez a tendencia erősödik. Az itt jelzettekhez hozzájárulhatott, hogy nem kevés polgármester, helyi képviselő egyúttal vállalkozói tevékenységet is folytat, avagy érdekelt valamilyen vállalkozásban, illetőleg, hogy a képviselő-testületek túlnyomó része is fölismerte a helyi vállalkozói szféra település életében betöltött szerepének fontosságát.
Alapkérdés, hogy az önkormányzati finanszírozási rendszer – belátható időn belüli – jelentős mérvű változtatására sor kerül-e. A mind jobban szűkülő vagyon mellett az önkormányzatok (helyi) bevételi forrásai növelhetők-e, s aktív befolyásolással lehetnek-e a vállalkozások ösztönzésére. Kérdés, hogy erősödik-e a normatív támogatási rendszer, csökkenek-e a kijárásos mechanizmusok, leginkább pedig az, hogy csökken-e a központi forrásoktól való ilyen nagy mérvű függés.
Szerep- és szemléletváltásra is szükség van. Mégpedig olyan módon, hogy a lokálpatriotizmus a (törvényességnek megfelelő) helyi protekcionizmusban is megnyilvánuljon. Az önkormányzat a távlatos gondolkodás jegyében segítse a helyi vállalkozókat, ezáltal erősítve egyúttal a helyi társadalom stabilitását, a jövendő nemzedék életfeltételeinek biztosítását. A kis- és középvállalkozások jellegükre is tekintettel különleges támogatásban, elbírálásban részesülhetnek akár speciális ügyfélszolgálati irodák, alapítványok segítségével. A lényeg nem az elsősorban, hogy melyik szerv végzi az adott feladatot, hanem hogy a feladatmegosztás mellett a folyamatos párbeszéd, a közösségi és a magánszféra együttműködése alapján érezhessék a kisvállalkozások, hogy törődnek velük a szakképzett vezetők.
Az önkormányzatok döntő módon határozhatják meg a vállalkozások külső feltételeit. Ennek során – a feltételek kialakításakor – arra is figyelemmel kell lenni, hogy a kisvállalkozások jó része tőkeszegény (főként az indulók).
Vinni kell a falu, város jó hírnevét, eladni, vonzóvá tenni a települést a befektetők számára. Ehhez regionális, megyei, kistérségi, helyi, települési marketing-stratégiát kell kidolgozni. De e célra fölhasználható az INTERNET is. (E munkában segítséget nyújthatnak a térségfejlesztési társulások, az országos önkormányzati érdekszövetségek, s azok csúcsszerve az Önkormányzati Szövetségek Tanácsa is.)
Végül, ne feledjük, hogy a döntés felelőssége végső soron a képviselő-testületé. Hogy miként dönt, s megszüntet vagy újjáéleszt vállalkozásokat, részben ezáltal is alakítva az adott településen belüli életteret, már korántsem csak a helyi képviselők ügye, hanem azoké is akiknek felelősséggel tartoznak. Azaz a helyi társadalomé, s annak a meghatározó részét képező vállalkozóké. Erre figyelemmel kell kialakítani egy vállalkozóbarát önkormányzat-politikát, s egy önkormányzat-támogató vállalkozáspolitikát.
Csefkó Ferenc