Harminc település mintegy négyszáz helyi közigazgatási, önkormányzati vezetőjének önkitöltéses kérdőíves felvétele alapján (N=394, 1996) egy nemzetközi vizsgálat (New Democracy and Local Governance) magyar mintáját elemeztük. Demográfiai és társadalmi összetételük jellemzőiből kiindulva először választ kerestünk arra, hogy kikből lesznek legnagyobb eséllyel önkormányzati vezetők. A vizsgálat egyik centrális kérdésköre volt a lakossági részvétel igénye és lehetősége a helyi döntéshozatalban is. A kutatás főbb eredményeit alább ismertetjük.
Az önkormányzati vezetőkről feltételezzük, hogy sokat tehetnek a lakosság demokratikus participációjának fokozása érdekében. Nem kis mértékben tőlük függ, hogy a lakosság beleszól(hat)-e a helyi döntések előkészítésébe.
A vizsgálat egyik kérdése a válaszkategóriák nagyon széles skáláját (19 válaszvariációt) felvonultatva arra várt választ az önkormányzati vezetőktől, hogy kikhez fordulnak abban az esetben, ha nehéz vezetői feladatot kell megoldaniuk, és a döntéshez tanácsra, segítségre van szükségük.
A döntés-előkészítésben társként elsősorban megjelöltek között kiugróan magas aránnyal szerepeltek “a helyi önkormányzat apparátusának vezetői” (42,1%) és “az önkormányzati testület tagjai” (33,5%). Tehát az önkormányzati vezetők elsősorban az apparátuson belül és a lakosság választott képviselőinek bevonásával keresik a megoldás kulcsát. Nehéz helyzetekben dominánsan a képviseleti demokrácia konvencionális, “mérsékelt” vagy “elitista” vezetési módját preferálják.
Az iménti két kategórián kívül még említésre méltó, ám lényegesen alacsonyabb az elsősorban “közeli barátokhoz fordulók” (4,1%) és a “helyi civil csoportoktól, illetve üzleti köröktől, kamaráktól” tanácsot-segítséget várók (együtt 3,8%), valamint a “megyei vagy minisztériumi vezetők támogatásában bízók” (3,8%) aránya.
A megkérdezettek között kevesen fordulnának a helyi erőkön kívüliekhez segítségért. Ugyanakkor a helyben megjelöltek között is alig említik a demokrácia formális szervezeteit, egyesületeket, a pártok képviselőit.
A válaszokból következik, hogy a helyi gondok megoldásához nem remélnek – bizonyára nem is remélhetnek – “felsőbb állami” támogatást. Ez mindenképpen változás a pártállami redisztribúciós szisztémában megszokott kijárásos helyi hatalommal összehasonlítva. Másrészt azt is felfedik a válaszok, hogy a helyi lakosokat még az őket érzékenyen érintő fontos döntések esetén sem kívánják bevonni a döntés-előkészítésbe. A lakossági részvétel a helyi vezetők többségének tudatában elsősorban a négyévenkénti választásra korlátozódik. A település parlamenti képviselőjére is alig építenek nehéz helyzetben. A súlyos helyi ügyek intézése-ellátása alól felmentett, “dekoratív” funkciónak, pozíciónak tekintik a delegált képviselőkét.
A súlyos helyi gondokat elsősorban az önkormányzat “fizetett” apparátusi vezetőinek és a helyben választott önkormányzati képviselőknek kell szerintük megoldaniuk. Sem lefelé, a választókra, sem fölfelé, a parlamenti delegátusokra, illetve központi állami szervek segítségére nem számítanak.
A helyi vezetők a döntéseket saját joguknak és felelősségüknek tekintik. A civil szervezeteknek, egyesületeknek, pártoknak együttvéve is csak akkora a súlya nehéz döntési szituációkban, mint a vezetők közeli jóbarátainak.
Az előző információkat, változókat tovább elemezve kerestük a helyi vezetők problémamegoldására jellemző tipikus utakat, a vezetői stílusokat, azok arányait.
A nehéz helyzetekben támogatóként megjelölhető változókkal (19) készített klaszteranalízis alapján három, jól elkülönülő problémamegoldó vezetői stílus körvonalazódott.
A megkérdezettek kétharmada szinte kizárólag a vezetőtársak támogatásával kívánja megoldani a helyi közösséget érintő legnehezebb gondokat is. A helyi önkormányzati testületi megbízatással kapott képviseleti felelősséget és döntési jogot azonosnak tekintik. Ha mégsem tudnak önmaguk vagy képviselőtársaik közreműködésével dönteni, akkor – mintegy végső megoldásként – a “felsőbb szervekhez” fordulnak, betartva a tradicionális vezetői hierarchiát.
Korcsoportonként ez a vezetési stílus az átlagnál magasabb arányban jellemző a 45 év alattiakra (68–72%), inkább a nőkre (75%), mint a férfiakra, s a vezetőpozíció szerint leginkább az apparátusi vezetőkre és a helyi politikai pártok-szervezetek képviselőire (74–75%).
A vezetők mintegy negyede vonja be nehéz döntéseibe a helyi pártvezetőket, számít támogatásukra, ugyancsak ők másoknál fontosabbnak tekintik ilyen esetben a lakosság véleményének számbavételét, mérlegelését is. Az e csoportba tartozó vezetők döntéseit a demokratikus konszenzusra törekvés jellemzi.
Az átlagosnál gyakrabban alkalmazzák ezt a vezetői stílust a 46 év feletti vezetők (35–36%), legkevésbé a 40 év alatti fiatalok (16–20%). Az eltérő neműeket összehasonlítva a férfiak kétszer annyian (33%) alkalmazzák a problémamegoldás ilyen módját, mint a női vezetők (19%). A vezetői pozíció szerint az átlagnál magasabb arányban élnek ezzel a polgármesterek és helyetteseik (33%), s főként a városok képviselő-testületének nem apparátusi tagjai (39%).
Megközelítőleg minden tizedik vezető nehéz feladatok megoldása előtt fő módszerként “négyszemközti” tárgyalásokba kezd a helyi üzleti körök és érdekcsoportok képviselőivel, a helyi vagyonos emberekkel, jóbarátokkal, ritkábban a település parlamenti képviselőjével. Ők a demokrácia formális keretei helyett fontos döntések esetén a jelesnek tartott személyek támogatásának megszerzését preferálják. Elsősorban informális kontaktusaikra és patrónusaikra építenek.
A legnagyobb arányban az idősebb középkorúak (46–50 évesek 15%-a) és a legfiatalabbak (40 év alattiak 12%-a) gyakorlatában találkozunk ezzel a stílussal. A férfi vezetők körében kétszer annyiban vannak (11%), mint a női vezetők között (6%). A vezetői pozíciók tekintetében pedig leginkább a politikai pártok helyi vezetői (25%), kevésbé a polgármesterek (10%) és az “egyéb vezetők” (14%) élnek ezzel a gyakorlattal.
A vezetői stílusok közül a lakossági participációt és az országos plurális politikai intézményrendszert egyaránt figyelembe vevő “koszenzuskereső” önkormányzati vezetők közé a megkérdezettek alig több mint negyede tartozik.
A legszélesebb kört a “technokraták” csoportja adja. A megkérdezettek mintegy kétharmada szinte kizárólag a megválasztott és kinevezett vezetőtársakra támaszkodik a problematikus döntések előkészítésekor. Számukra a választással eldőlt a kompetencia és a beleszólás kérdése: aki pozícióba került, annak feladata a döntés, a “nép/lakosság” joga és feladata a választás.
A “mértékadó helyi személyiségeknek” a vezetők csaknem egytizede szán mindenki másnál fontosabb szerepet a döntések, nehéz problémák megoldásában. Ebben a vezetői stílusban az informális kapcsolatok, a baráti beszélgetések alapozzák meg a döntéseket. Nyilvánvalóan a lakossági participációnak itt is redukált a jelentősége a döntéshozatalban, de itt redukált a képviseleti demokráciáé is.
Utasi Ágnes