A területfejlesztésben a rendszerváltás feltételét az 1996. évi XXI. törvény teremtette meg. A területfejlesztésrôl és a területrendezésrôl szóló törvény létrejöttét az államigazgatás szemléletváltása tette lehetôvé, és az Európai Unióhoz való csatlakozási szándék tette igazán idôszerűvé. A válsághelyzet nyomán a területfejlesztés döntési szintjeit decentralizálni kell. E cikk keretében nincs mód a teljes struktúra áttekintésére. Azt a három elemet veszem sorba, amelyek a legtöbb vitát váltották ki.
A kistérségek nem minden elôzmény nélküliek. A területfejlesztési önkormányzati társulások szervezôdése már 1989-tôl megindult, amelynek jogi alapját, illetve keretét az önkormányzati törvény, célját pedig a Foglalkoztatási és a Területfejlesztési Alap működése adta.
A területfejlesztési törvény azon intézkedése, amelynek nyomán a kistérség vált a megyei, illetve regionális tanácsokban elfoglalt képviselet és tagság, valamint a decentralizált források elosztása alapegységévé, rögtön megváltoztatta az érintettek viszonyát a lehatároláshoz. Emellett - jogosan - erôteljes kritika érte a nagyobb városok adatainak a környezetükben lévô kistelepülések adataira gyakorolt - a falvakra nézve hátrányos - hatását. Ez utóbbi gyorsan és viszonylag könnyen korrigálható volt.
Hosszabb elôkészítést és egyeztetést kívánt az egyes települések hovatartozását érintô kritikák rendezése. Kezdettôl fogva világos volt, hogy az önkormányzati törvény lényegét a rendezés nem érintheti. Tehát nem lehet semmilyen okból korlátozni, netán visszavenni az önkormányzáshoz - és ezen belül a társuláshoz - való jogot. Ugyanakkor világos volt az is, hogy kezelhetôvé kell tenni a szétforgácsolt, gyakran érdekellentétektôl szabdalt, sôt, a fejlesztési forrásokért egymással versengô önkormányzatok fejlesztési törekvéseit.
A változtatások végrehajtására 1998. január 1-jei hatállyal került sor. A módosításokat a kistérségek kezdeményezték, írásban rögzítve az összes érintett települési önkormányzat hovatartozási szándékát. A változtatásra irányuló javaslatot megtárgyalták a területfejlesztési tanácsok. Véleményükre alapozva született az a döntés, hogy a korábbi 138 helyett 150 kistérségre kell osztani az ország területét, és indokolt esetben módosult az egyes települések kistérségi besorolása is. A kritikák nyomán elkerülhetetlen volt a felülvizsgálat. A besorolás azonban nem változtatható folyamatosan, mert a kistérségi besorolási rendszer csak akkor tudja mind a területfejlesztési törvénybôl, mind a statisztika alkalmazásából fakadó funkcióit teljesíteni, ha hosszabb idôn át stabil.
A kistérségi fejlesztési társulások sajátosságot mutatnak tagjaik összetétele szempontjából is. Ez az a szint ugyanis, ahol csak és kizárólag az önkormányzatok vesznek részt a szervezôdésben. Valószínű ezen is változtatni kell majd úgy, hogy a területfejlesztés többi szereplôje is részt vegyen a társulásban a törvényben követett elvek egységes érvényesülése, és ennek következtében a hatékonyság növelése érdekében.
Valójában három feladatot kell minél elôbb megoldani ahhoz, hogy a kistérségek biztos alapjai legyenek a területfejlesztés intézményrendszerének:
A megyei önkormányzatok elnökei a törvény hatálybalépését követô 30 napon belül kezdeményezték a megyei területfejlesztési tanácsok megalakulását az alakuló ülés összehívásával. Elsôként erre - 1996. június 6-án - Csongrád, míg utoljára - július 2-án - Pest, illetve Veszprém megyékben került sor. A tanácsok megalakítása elôtt számos helyen elôzetes egyeztetést hívtak össze, ahol tisztázták a késôbbi együttműködés alapelveit, illetve értelmezték a törvény tanácsokra háruló feladatait.
Az elôzetes megbeszéléseknek köszönhetôen a megyék többségében már az alakuló üléseken elfogadták - a törvény elôírásaival összhangban egyhangúlag - a Tanácsok Szervezeti és Működési Szabályzatát, döntöttek az állandó meghívottak személyérôl, megválasztották az alelnököt, illetve megvitatták a késôbbi munkaszervezet kialakításának elveit is. A tanácsok határidôre történô megszervezését lehetôvé tették - a törvény elôkészítésével párhuzamosan - a folyamatosan tartott fórumok, amelyeket az országgyűlési képviselôk, a KTM ill. az önkormányzatok, a kamarák, vállalkozásfejlesztési központok, szerveztek, és azok a tapasztalatok, amelyek a Somogy Megyei Közgyűlésnél gyűltek össze, ahol 1992 óta modellezték az új intézményrendszert.
A döntések szakmai elôkészítésében jelentôs szerepet vállaltak a tanácsok tagjait delegáló szakmai szervezetek. A megalapozottnak mondható döntés-elôkészítés ellenére többnyire komoly vita kíséri a pénz felosztását, és gyakran elôfordul, hogy informális egyeztetéseket is tartanak a tanácsok tagjai. Részben ezeknek a megbeszéléseknek az eredménye, hogy szinte mindenhol megfelelô idôben megszületik a megyei keretek felosztásáról a döntés. Igazi megoldás a programok elkészültétôl várható.
A megyei területfejlesztési tanácsok, mint az intézményrendszer elemei, szervesen kapcsolódnak a kistérségi, a regionális és az országos szinthez is. A munkaszervezet létrehozása, illetve a munkaszervezet és a Tanács közötti viszony kialakítása során merült fel az addigi legsúlyosabb probléma: a tanácsok jogállásának kérdése. A szükséges törvénymódosítás eredményeképpen véglegessé vált a tanácsok státusza, miszerint gazdálkodásukra a költségvetési szervekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, azaz számlájukat a Kincstárnál vezetik, ellenôrzésüket pedig az Állami Számvevôszék látja el. Ennek a szintnek várhatóan az lesz a dolga, hogy az önkormányzatok feladatkörébe tartozó fejlesztéseket támogassa. Úgy gondolom, hosszabb távon a megyei fejlesztési tanácsok munkaszervezeteinél most még gyakran alkalmazott megoldások nem lesznek használhatóak.
Lényegét illetôen az elôzôekhez hasonlóak a problémák a régiók ügyében is. Bár ezt tetézi a megyei önkormányzatok aggodalma, miszerint itt valójában a megyék ellenében egy új centralizációs eszközrôl van szó. Holott ennek a fórumnak éppen az a lényege, hogy a kormányzati és területi érdeket képviselôk valódi egyeztetô fóruma lehet. Ez indokolja az összetételét és ezen a szinten van valódi esélye a forrás decentralizáció megvalósításának is. Bár a regionalizálódás szükségességét nem lehet vitatni, a megyék egy adott speciális cél megvalósítása érdekében történô "szövetkezésétôl" a törvényben megfogalmazott régiókig vezetô út hosszúnak tűnik.
A régiók kialakítása legfôbb érveként azt szokták felhozni - egyébként teljes joggal -, hogy létrejöttük nélkül nem juthatunk hozzá az Európai Unió bizonyos forrásaihoz. Természetesen, az Európai Unió nem írja elô formálisan, illetve kötelezôen a régiók kialakítását. Bizonyos támogatási formák szabályai azonban nem teszik lehetôvé más térségi szervezôdés eredményes pályázatát.
Ezzel a szinttel szemben megfogalmazott követelmény, hogy több megye közigazgatási határaival leírható területre terjedjen ki, és mint ilyen, hosszú távon stabilitásával teremtse meg a rá szervezett információs rendszer zavartalan működését. Ezt oldja meg az Országgyűlés által az Országos Területfejlesztési Koncepcióban kialakított hét tervezési-statisztikai régió.
Az önkéntesség elvének érvényesítése érdekében is megfogalmazódott a fejlesztési régió fogalma a törvényben. Ezek olyan területi egységek, amelyek egy vagy több megyére terjednek ki, és társadalmi, gazdasági vagy környezeti szempontból együtt kell ôket kezelni. Ezekre a régiókra teszi lehetôvé a törvény regionális fejlesztési tanácsok szervezését. Ezek megszervezését a megyei területfejlesztési tanácsok jogaként határozza meg a törvény. (Nyolc regionális fejlesztési tanács alakult meg eddig.) A megalakult fejlesztési régiók területe több esetben nem esik egybe a tervezési-statisztikai régiók határaival, illetve több megye több regionális fejlesztési tanácsnak is tagja. Meg vagyok gyôzôdve arról, hogy idô múltával a régiókban részt vevôk maguk fogják kikövetelni a most még nagyon színes, de ha így folytatódik akkor egyre zavarosabbá váló régiószervezôdések egységesítését.
A regionális fejlesztési tanácsok minden más térségi szervezôdéshez képest sajátosságot mutatnak tagjaik összetétele szempontjából. Ez az a szint ugyanis, ahol az érintett önkormányzatok, kamarák képviselôi mellett a területfejlesztés ügyében érintett miniszterek képviselôi is tagok. Így létrejött a területi és a központi kormányzat koordinációjának formalizált és szervezett fóruma. Vannak olyan feladatok, amelyek nem kezelhetôk kellô hatékonysággal a területi szempontok kihagyása mellett, de méreteik miatt nem helyezhetôk a megyék szintjére. Tehát, igazán csak regionális szinten értelmezhetôk, tervezhetôk és irányíthatók. Például a felsôoktatás, az egészségügyi ellátás bizonyos formái, a közlekedés, az energiaellátás, a gazdaságfejlesztés ezek közül a legfontosabbak.
A regionális tanácsok jövôjét elsôsorban két dolog határozza meg. Egyrészt meg kell oldani forrásellátásukat, másrészt létre kell hozni önálló munkaszervezeteiket. Ezek nélkül az intézményrendszer a minôségi átalakulása nem tud érvényesülni. Ennek következményeként sem a partnerség, sem a programfinanszírozás nem valósítható meg, illetve nem lesz kellôen hatékony. Azt már említeni sem kell, hogy a decentralizáció gazdasági megalapozottság nélkül, piaci viszonyok között semmit nem ér.
Persze más jelentôs feladatokat is meg kell oldani. Egyrészt az állami források koordinált, összehangolt felhasználásának kell megteremteni az intézményi, és részben a jogszabályi feltételeit, másrészt ezzel összefüggésben - a nemzetközi források jobb elérhetôsége érdekében - a programfinanszírozás tényleges gyakorlatának bevezetésére kell a jövô erôfeszítéseit koncentrálni. Tovább kell folytatni a decentralizációt, meg kell erôsíteni az intézményrendszer meglévô elemeit, a hiányzókat létre kell hozni, hogy csak néhány, általam fontosnak ítélt témát említsek.
Nagy gond, hogy azoknak a térségeknek is, amelyeknek van valamiféle koncepciójuk saját jövôjüket illetôen, olyan programjaik vannak, amelyek a központi állami támogatás elnyerését célozzák - gyakran a saját forrás teljes hiánya mellett. Hiányoznak azok az ötletek, célok, amelyeknek kivitelezése, megvalósítása saját erôfeszítéseikre építve is lehetséges.
Az külön bizonyítást sem igényel, hogy jól szervezett információs-rendszer nélkül sem a tervezés, sem az irányítás, de legfôképpen a folyamatok követése, ellenôrzése, értékelése nem oldható meg. Ez azért is fontos, mert nélküle a döntések nyilvánossága csorbul, ami pedig végsô soron az egész intézményrendszer hatékonyságát, végsô soron létét kérdôjelezi meg. Nevezetesen azt, hogy ez a törvény lehetôséget nyitott, kereteket adott a területfejlesztés szereplôinek, illetve azok valódi képviselôinek valós döntésekre, azok anyagi feltételeivel és felelôsségével együtt. Sokféle kritika érheti - éri is - ezt a struktúrát, de a lényeg az, hogy létrejött. Egyrészt az elôkészítés során sokan jósolták, hogy megalakulni sem lesznek képesek, másrészt javítani, jobbítani csak azt lehet, ami létezik.
Ormosy Viktor
régióigazgató