A cím kérdőjele legalább két okból is indokolt. Az egyik, hogy külön-külön mindkét problémakör törvényei megfelelnek az Európai Közösség szabályainak. Ezek szabályozása terén már Európában vagyunk. Az más kérdés, hogy együtt, kölcsönhatásukban már nem ilyen egyértelmű a megítélés. Mindegyiket - így vagy úgy - változtatni kell több okból is.
Indokolt a kérdőjel azért is, mert nagyon sokféle nézettel találkozunk e témával kapcsolatban. Gyakran ugyanabból a dokumentumból mást olvasnak ki az érdekeltek annak függvényében, hogy valós vagy vélt érdeküket mivel látják jobban szolgálni, illetve bizonyítani. Nincs másolható recept, nem lehet az európai megoldásokat egyszerűen átvenni, mert témánk területein ezek gyakran hiányoznak, vagy az Unió tagjai is különféle megoldásokat alkalmaznak, esetleg a szervezet is éppen keresi a jelenlegi gyakorlat helyett alkalmazható hatékonyabb megoldásokat.
Az előzőekből következően tehát a téma olyan elemeiről szólnék, amelyek talán a legfontosabbak. Remélem, a vita segíti a legjobb megoldás kiválasztását.
A hetvenes évek óta - egyebek között - felerősödött a településeken az a kényszer, hogy megkíséreljék az egyre nyomasztóbb munkanélküliséget, és az abból adódó számos egyéb - a polgárok életminőségét hátrányosan érintő - következményt kezelni. A központi kormányok ugyanis képtelennek bizonyultak a megfelelő terápiára. Ha úgy tetszik, az önkormányzatok rákényszerültek, hogy beavatkozzanak a gazdaságba. A felmerült problémák egy része azonban - a gazdaságfejlesztés nagyobbik része - nem kezelhető megfelelő hatékonysággal a települések szintjén.
Ez a tapasztalat, a decentralizáció szükségességével együtt, kiváltotta a megfelelő méretű önkormányzat kialakításának igényét, amely először a települési önkormányzatok méretének növelésében jelent meg. Ám viszonylag gyorsan kiderült, hogy ez nem megoldás. Végül a régióban találták meg azt a szintet, ahol megvalósulhat a helyi energiák mozgósítása, érvényesülhet a partnerség elve, valódi lehetőség adódik a koordinációra, mód van az addicionalitás elvének alkalmazására, azaz a központi források hozzárendelhetők a helyi forrásokhoz, és ez az a szint, ahol az ellenőrzés tágan értelmezett gyakorlata leginkább kialakítható.
Hangsúlyoznom kell, a szubszidiaritás elvének alkalmazása nem csak azt jelenti, hogy az állam működését decentralizálni kell. Ez azt is jelenti, hogy a helyben megoldhatatlan ügyeket "feljebb" kell tolni. Ezért is jöttek létre a régiók, illetve alakult ki a Közösség regionális politikája, az e politikát megvalósító alapok rendszere. Létrejöttük - a hetvenes évek közepe - óta több reformértékű változáson mentek át, és jelenleg is keresik a javítás útját. Ez azonban nem bizonyítja annak - az elsősorban önkormányzati, nevezetesen megyei önkormányzati körökben megfogalmazódó - álláspontnak a helyességét, amely csak a decentralizációt tudja elképzelni. A dolgok egy része nem oldható meg hatékonyan azok koncentrációja nélkül.
Kérdés persze, mit tekintünk régiónak? Erről sokféle felfogás uralkodik. Ezért, amikor régióról szólok, mindig a területfejlesztésről alkotott XXI. törvényben definiált tartalmat értem. Azt a szintet, ahol a magyar viszonyok között is megteremthető lenne a koordináció, feltéve ha a források érdemi decentralizációjára ténylegesen sor kerül.
Általában Európára szokás hivatkozni, amikor a regionalitás jelentőségét akarjuk hangsúlyozni, pedig valójában világjelenségről van szó. Az emberi települések jövőjével és a szükséges beavatkozásokkal foglalkozó második ENSZ világkonferencia (HABITAT II 1996. június) Isztambuli Deklarációjában egyebek között így fogalmaz: "Az urbanizáció folyamatában a fenntartható településfejlődés irányelvei és programjai mind a városi, mind pedig a vidéki területeken erőteljes regionális kormányzati intézményeket kívánnak, amelyek az összes érdekelt féllel együttműködnek. Az ilyen intézmények még mindig sok országban gyengék, hatékonyságukat is fenyegetik a politikai regionalizmus és az etnikai viszályok növekvő problémái. Mindezek egy területi és szektorokon túlmutató megközelítést követelnek meg a település-tervezéstől, amely hangsúlyt helyez a városi/vidéki kapcsolódási pontokra, illetve a városokat és falvakat egy közös ökorendszer településláncának két végeként kezeli."
Az mindenki számára világos, hogy a területfejlesztést "művelni" az önkormányzatok ellenében nem lehet. Sőt! Nem lehet nélkülük művelni! Ez volt az egyik meghatározó oka annak, hogy a területfejlesztésről és -rendezésről szóló törvény az önkormányzatokat - nevezetesen a megyei és megyei jogú városi önkormányzatokat közvetlenül, a többi települési önkormányzatot a kistérségi területfejlesztési társulásokon keresztül közvetetten - integráns részévé tette az intézményi, illetve döntési rendszernek.
Ezért tartom jogos megállapításnak, hogy a területfejlesztés új intézményrendszere nem gyengítette, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítette az önkormányzatok minden elemének a fejlesztésben betöltött szerepét. Ez, együtt a fejlesztés felfogásának változásával, az önkormányzatok működésének egy új dimenzióját teremtette meg. Ami ismét aláhúzza annak a jelentőségét, hogy a két - egyébként önálló - terület továbbfejlesztése elképzelhetetlen egymásra hatásuk vizsgálata, figyelembe vétele nélkül. E megállapítás mellett hangsúlyozni kell azt az ugyancsak általános európai tapasztalatot is, miszerint sikeres program megalkotására és megvalósítására ott volt lehetőség, ahol az érintett önkormányzatok elkötelezett segítői voltak annak.
Egyébként a megyei területfejlesztési tanácsok egyik kritikájaként gyakran megfogalmazzák azt is, hogy tagösszetételükben túlsúlyban vannak az önkormányzatok, ami a támogatott fejlesztések arányait torzítani fogja. Ezzel szemben a tények a következők:
1996-ban a területfejlesztési célelőirányzat 39 százaléka támogatott infrastruktúra fejlesztést, 1997-ben az összes forrás 59 százaléka közvetlen munkahelyteremtést szolgált. Ebben az évben még nincsenek adataink, de több megyéről is tudunk, ahol minden mást csak azután támogattak, miután kielégítették az egyébként minden szempontból alkalmas munkahelyteremtésre irányuló pályázatok igényeit, tehát az arány akár tovább is javulhat. Ez bizonyítja, hogy az önkormányzatok szerepe a döntéshozatalban önmagában nem torzító hatású. Az első év alacsony arányának is sokkal inkább oka volt a feltételek késői megjelenése, az önkormányzatok nagy tapasztalata a pályázati rendszert illetően, illetve az, hogy a korábban forrás hiányában megvalósíthatatlan beruházásaik előkészítettsége lehetővé tette szinte az azonnali pályázat-benyújtást.
A megyei önkormányzatok feladatai a törvény szerint: megteremtik a településrendezési tervek összhangját a megyei tervekkel, területrendezési tervet készítenek és hagynak jóvá, együttműködnek a megye gazdasági szereplőivel, a KSH-val közösen kialakítják a megyei információs rendszert, segítik a területfejlesztési társulások szerveződéseit és működésüket, túl azokon a kötelező feladataikon, amelyeket az önkormányzati törvény számukra megállapított. A területfejlesztési tanácsok megszervezése minőségi - egyértelműen pozitív - változást eredményezett a települési, elsősorban a megyei jogú városok és a megyei önkormányzatok viszonyában.
A települési önkormányzatok - mint ismeretes - társulást hozhatnak létre közös programok kidolgozására, a résztvevő települések összehangolt fejlesztésére. Emellett, a törvény fontosnak tartja meghatározni, hogy a megyei területfejlesztési tanácsoknak nem csak a kistérségi társulások, hanem a megye területén található megyei jogú városok polgármesterei is tagjai. Mindezek azt tükrözik, hogy a területfejlesztés intézményrendszere és az önkormányzatok csak szoros szimbiózisban képesek működni. Ennek pedig az a valódi oka, hogy a terület- és településfejlesztés csak látszólag és mesterségesen választható el. Ezt bizonyítja az Alkotmánybíróság 3/1997. (I. 22.) AB határozat is, amely szerint a területfejlesztési koncepciók és rendezési tervek egymásra épülnek, a nagyobb területi egységre alkotott koncepciók, programok, rendezési szabályok kötelezőek a kisebb területi egységre, vagy településre nézve.
A települési önkormányzatok azonban "csak" egyik, de nem kizárólagos szereplői a területfejlesztésnek.
A magyar önkormányzati viszonyok megfelelnek A Helyi Önkormányzatok Európai Chartájában rögzítetteknek.
Az Európai Közösség szabályozásában nincsenek az önkormányzatok működésére vonatkozó konkrét jogszabályok. Számos olyan Közösségi szabály van azonban, amely közvetve vagy közvetlenül hat a helyi önkormányzatok szakigazgatási vagy közszolgáltatási feladatainak ellátására. A csatlakozásig, illetve a csatlakozás után a helyi önkormányzatok működési módját úgy kell fejleszteni, hogy a mostaninál nagyobb teret kapjon a hatékonyság. Másfelől vizsgálni és érvényesíteni kell az egyéb, a csatlakozáshoz harmonizálandó jogi szabályozás következményeit az önkormányzati szabályozásra vonatkozóan.
Egyik ilyen a területfejlesztés szabályozása, bár egészében ez is alkalmasnak tekinthető a csatlakozás feltételei szempontjából. Gyakorlati alkalmazása mégis sok feladatot ad, - egyebek között a törvény bizonyos módosítását is - amelyek megvalósítása közvetlenül vagy közvetve hat az önkormányzatokra. Legközvetlenebbül ez a régiók ügyének "végleges" rendezését jelenti, amely megszünteti napjainkban tapasztalható "burjánzását". Ebben a folyamatban - mint említettem - megoldható lesz a terület- és településfejlesztés mesterséges szétválasztásának feloldása, illetve megszüntetése. Nem külön településfejlesztési törvényt kell alkotni, hanem az 1996. évi XXI. törvény egyéb okokból is szükséges módosításakor ebbe kell integrálni a településfejlesztés törvényi szabályozást kívánó elemeit.
A programfinanszírozás rendszerének kialakítása megszüntetné a területi egységek közötti versenyt, annak a szabályozásra és irányításra gyakorolt minden negatív következményével együtt, mert a programok versenyének adna teret. A számszerűsíthető, így egyszerűbben összehasonlítható célrendszerek lehetőséget adnak a területi sajátosságok érvényesítésére úgy, hogy közben nincs szükség sem az "igazságosztó" centrumra, sem az érintett önkormányzatok ma gyakran kifogásolt alkujára. Az egész támogatási rendszer továbbfejlesztésének kulcskérdése: sikerül-e olyan mechanizmust kialakítani, amelyben nemcsak a célokat, prioritásokat, hanem ezek rendszerszerű működését, a megvalósítási folyamat menedzselését és ellenőrzését is meghatározzák.
A működés egyik legneuralgikusabb pontja a gazdasági ellenőrzés gyakorlati megoldatlansága. Ez egyben az önkormányzatok egy másik fontos érintkezési pontja a területfejlesztés intézményrendszerének továbbfejlesztési feladataival. Ezt tipikusan mindenki olyan feladatnak tekinti, amelyre mindkét területen és minél előbb ki kell alakítani a megfelelő szervezeti rendszert. Természetesen más-más szervezeti megoldást látnak szükségesnek annak függvényében, hogy miként értelmezik a feladatot.
A területfejlesztés és az önkormányzati gazdálkodás ellenőrzésének egyik találkozási pontja a monitoring. Ezzel kapcsolatban azt kell hangsúlyozni, hogy a monitoring a tervezési és lebonyolítási tevékenység figyelemmel kísérése, és nem egyszerűen a pénzek felhasználásának vizsgálata. A decentralizált döntési mechanizmusban készülő programok meghatározzák a választott stratégiát, megvalósításának lehetséges változatait. Ezek végrehajtásában lehetővé válik a folyamatba épített, a visszacsatolási mechanizmusokat érvényesítő ellenőrzés, vagyis a monitoring.
Ahhoz, hogy véleményt alkothassunk a monitoring ügyéről, szólni kell a programról, amire a monitoring irányul. A program a körülmények részletes elemzésére alapozott dokumentum, amelynek a megvalósítása folyamatos ellenőrzést kíván. Az ellenőrzés nem csak a ráfordítások jogszerűségét hivatott biztosítani, hanem elemzi, vizsgálja a célszerűséget is, a szükséges változtatások megfogalmazásával együtt. A program vezetője a fejlesztési tanács, teljes kompetenciával, az alku és az eszközök felhasználásának szabadságával, döntés-képes és döntésre jogosult, valamint hozzáférhet a forrásokhoz a szükséges mértékben.
A területfejlesztés programozása olyan komplex mint a tárgya, és ugyanúgy egy folyamat, mint a befolyásolandó területi fejlődés. Ennek ellenére nem terjed ki mindig mindenre, meghatározó alapelve a koncentráció. A programozás alapvető célja, hogy a döntést hozó testület az általa irányított területegység egészét tekintve határozza meg a fejlesztés feladatait. Legyen a kezében egy dokumentum, amihez viszonyítva a sok szereplő egyedi és szuverén döntésének hatásai megítélhetők, a támogatási rendszer objektivitása és nyilvánossága biztosítható, az ellenőrzés végrehajtható. Ennek segítségével elkerülhető, hogy egymás mellett egyedi beruházások sokasága valósuljon meg, az egymásra gyakorolt hatások figyelmen kívül hagyásával, vagy véletlen érvényesülésükkel. Az önkormányzati és egyéb törvényekből fakadó településfejlesztési feladatoknak integrálódniuk kell a kistérségi és ezeken keresztül a megyei, a regionális, majd a nemzeti fejlesztési tervbe.
Az is világosan látható, hogy az önkormányzatok helye, szerepe, feladata más annak függvényében, hogy hol tart a folyamat. Az ötlet megszületése, a témák kezdeményezése időszakában sokkal több a szerepük, mint akkor, amikor a megvalósítás, különösen a működtetés a feladat. Nem fog működni az a program, amelyet az önkormányzatok elutasítanak, mert számtalan eszköz áll rendelkezésükre, hogy megakadályozzák. Nem tud azonban hatékony és eredményes fejlesztést folytatni az az önkormányzat, amely a program céljaival ellentétes törekvéseket kíván érvényesíteni.
Intézményi szempontból az igazán eredményes programozás feltétele, hogy a regionális tanács munkaszervezete legyen a generálvállalkozó. Ezzel nem azt a szakmai körökben folyó vitát akarom eldönteni, hogy a saját szervezeten belül folytatott tervezési munka az eredményesebb-e, vagy vállalkozókkal kell elvégeztetni? Mindegyiknek van előnye és hátránya is. Nálunk azonban speciálissá teszi a helyzetet az, hogy a már kész koncepciók is nélkülözték a valódi, a tényleges szereplők érdekeit egyeztető vitákat. Ezeknél is, de az azonnal programokat készíttető Fejlesztési Tanácsok esetében is a program kidolgozása folyamatának meghatározó szakasza lesz - legalábbis kellene legyen - ez a vita. Ezt pedig a leghatékonyabban a munkaszervezet keretei között, annak koordinálásával lehet lefolytatni.
Nincs egyetlen olyan szakmai szempont, amely kizárólagos lenne az ellenőrzés során. Mindegyik elem a maga helyén fontos, a belőle levonható-levonandó következtetések hatással lehetnek az egész programra, intézkedéseket vonhatnak maguk után, a döntést hozót álláspontjának megváltoztatására kényszeríthetik, de a teljesség igényével nem tudnak fellépni. Ezt csak az ellenőrzésben résztvevő összes szervezet és személy koordinált munkája révén elérhető következtetések nyomán lehet megtenni. A demokratikusság követelménye kizárja bármilyen, egyetlen ellenőrző csúcsszervezet létrehozását. Ez ellentmond a formálódó kormányzati megoldásnak is. Az ellenőrzés jelzett felfogása a megyei és a regionális fejlesztési tanácsoknál egyaránt legalább háromféle megoldást hordoz magában.
Az egyik lehetőség egy, a monitoringért felelős testület felállítása. Véleményem szerint e testület sem kaphat jogot arra, hogy közvetlenül felülbírálja a Fejlesztési Tanács döntéseit. A szabályozás feladata lenne pontosan elhatárolni azokat az ügyeket, amelyeknél közvetlen intézkedési joga van vagy magának az ellenőrző szervezetnek (jogszabályok közvetlen megsértése például), vagy a Bizottságnak. Az olyan esetekben, amikor értelmezési vagy értékelésbeli különbség alakul ki a Fejlesztési Tanács és a Monitoring Bizottság között, először a Tanácsnak kellene tárgyalnia a témát. Ha ezután is fent marad a nézetkülönbség, akkor a következő szint fejlesztési tanácsa elé kell terjeszteni döntésre. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a megyei szintű vitákat a Regionális Tanács dönti el, amely döntés az Országos Tanács fórumán vitatható. A regionális szinten kialakuló vitát az Országos Fejlesztési Tanács hivatott eldönteni, amely döntéssel kapcsolatban esetleg kialakuló vitát vagy a kormány, vagy az Országgyűlés dönthetné el (hogy mikor melyik, azt témája válogatja). A Monitoring Bizottság tagösszetétele - fenti felfogásból következően - azonos a fejlesztési tanácsokéval. Ebben az esetben újra kellene gondolni, hogy törvényi rendelkezéssel kell-e dönteni a megyei fejlesztési tanács elnökéről, illetve érdemes-e fenntartani a regionális tanácsoknál kialakult elnöki rotáció gyakorlatát? Ennek következményei ugyanis hatással lennének a monitoring bizottság elnöki posztjára is. A megyei bizottság elnökét a Regionális, a regionális bizottság elnökét az Országos Fejlesztési Tanács nevezné ki pl. hat évre. Ez a felépítés egyszerre felelne meg az EU követelményeinek és a már működő területfejlesztési intézményrendszernek is.
A másik lehetséges forma olyan monitoring bizottság felállítása, amelyben az ellenőrzést végző szervezetek képviselői vesznek részt. Így helyet kapnak benne az Állami Számvevőszék (ÁSZ), a Kincstár, a PM és KTM képviselői, míg a bizottság vezetőjét a Kormányzati Ellenőrzési Iroda (KEI) adja. Ezt a megoldást látszott eddig támogatni a kormányzat. A megoldás csak látszólag célirányos. A bizottság jogosítványainak kérdése, hogy végeredményben nem a fejlesztési tanácsok szuper felügyelete jön-e létre? Úgy gondolom, a szervezetek erre öntörvényűen és elkerülhetetlenül törekszenek még akkor is, ha sem a létrehozásuknak nem volt ez a célja, sem maguk a szervezetek nem ezt határozzák el. Ez a legkevésbé jónak tűnő megoldás.
A harmadik lehetőség, hogy a program elkészülte után maga a regionális fejlesztési tanács látja el a monitoring bizottság feladatait! Szerintem - egyébként - ez a legjobb. Maguknak az ellenőrzést végző szervezeteknek (ÁSZ, Kincstár, KEI, műszaki ellenőrzésért felelős vállalkozások, stb.) nem kellene képviseletet adni, mert feladataikat vagy az állam megbízásából, vagy üzleti alapon végzik. Felelősségük a korrekt szakmai követelmények érvényesítésére terjed ki, hatáskörük sem tágítható ezen túl.
A működő eszközök közül az önálló forrásellátás és az intézményi háttér megoldása a legközvetlenebb feladat a regionális tanácsoknál. Az előbbi kétirányú munkát követel. Egyrészt, az államháztartási reform keretében meg kell oldani a saját forrással való ellátásukat, ami elméletileg egyszerűen megoldható az adó megosztásával, bizonyos helyi adók súlyának megnövelésével. Ez - természetesen - megoldhatatlan az önkormányzati forrásellátás átalakítása nélkül. (Gyakorlati kivitelezése a politikai döntések mellett az alkotmány, önkormányzati, államháztartási és más törvényi összefüggések alapos vizsgálatát, esetleges módosítását tételezi fel, illetve kívánja meg.) Másrészt, meg kell teremteni a jogszabályi hátterét, feltételeit és garanciáit az ágazati és területi metszetek megfeleltetésének, ha úgy tetszik, meg kell teremteni a regionális fejlesztési tanácsok tagjai között a valódi koordinációt. Ennek egyik lehetséges megoldása, hogy az ágazati és a területi prioritásokat az éves költségvetés tárgyalásakor a parlament ütközteti, illetve dönt ezekről a hozzájuk tartozó forrásokkal együtt.
Teljesen egyértelmű, hogy a támogatás eszközrendszere önmagában nem oldható meg. Ezzel együtt át kell alakítani az önkormányzatok finanszírozási rendszerét is. Alkalmassá kell tenni ezt a hosszú távú kötelezettség vállalásra, a saját erő biztosítására.
A támogatási rendszerek decentralizációjának egyik tapasztalata szerint a gazdaságfejlesztés megtervezése, a tervek megvalósításának szervezése, az innováció terjedése feltételeinek a kialakítása indokolatlan áldozatok árán valósítható meg a megyei keretek között. Egyfelől, a támogatási célok érvényesítése szenved sérelmet rendre az egyenlősdi érvényesülése, sokszor tudatos érvényesítése miatt. Gyakran a megfogalmazott célok ilyen sérelme ad érveket a decentralizációt ellenzők kezébe. Másfelől, a területeken tapasztalható folyamatok kényszerítik ki a megyék határain átnyúló összefogást, feszítik szét a megyei kereteket. Nem csak a különféle megvalósult, vagy a szervezés állapotában lévő regionális szerveződésekre gondolok - sőt, elsősorban nem ezekre -, hanem azokra az ügyekre, amikor a felismert gazdasági kényszer vezetett új keretek kialakítására (pl. egyes vállalkozói övezetek).
Az mindenki számára világos, hogy a gazdaság szereplőit egyetlen szempont vezérli, a minél nagyobb profit. Ezt befolyásolni csak gazdasági eszközökkel lehet. (Most figyelmen kívül hagyva a hatósági beavatkozásokat igénylő más természetű témákat, vagy a rendezési tervek szabályozásának gazdaságra ható következményeit.) Ha ez igaz, akkor az elérni kívánt célok érvényesítése csak támogatási rendszer működtetése révén oldható meg. Ha végiggondoljuk a működtetett rendszerelemeket, észre kell vennünk, vagy horizontálisként működtetik, bár területileg differenciált fejlesztést kívánnak támogatni, vagy nem tudják érvényesíteni céljaikat (pl. az innovációt és műszaki fejlesztést hivatott támogatásra pályázók rendre nem működnek együtt egyetemi és kutató intézetekkel, ha ilyen nincs a megyében, annak ellenére, hogy a kiírás anyagilag is preferálta az együttműködést).
Ezek a problémák sem vezethetők vissza egyetlen okra, de az nehezen lenne tagadható, hogy a források megye szerinti felosztása azonnal beindít a döntéshozók körében egy sajátos "identitás"-tudat érvényesítést: "Ha már sikerül idehozni a pénzt, az maradjon is a megyében". Márpedig az állami irányítás és a helyi önkormányzatok közötti "versenyt" az nyeri, ez utóbbiak összességének az állam centralizációs hajlamával szembeni ellenállása sikerességét az alapozza meg, hogy ki tudja eredményesebben gyakorolni a partnerséget, ki az inkább vállalkozó barát, ki tud egységesebb és hatékonyabb lenni.
Valójában persze a helyzet e téren sem - miért is lenne pont itt - egyszerű. Az EU Bizottság az ország központi kormányával fog közvetlen kapcsolatot tartani, illetve az ország egésze fog egy "régiót" alkotni a Strukturális Alap célja szerint. Ez egyébként az egész ország, ezen belül a régiók és megyék érdeke is, hiszen nagyságrendekkel több nemzetközi forrást jelent, mint bármelyik más lehetőség. Nem változtat ez azonban azon, hogy ezután is lesznek akik - különböző indíttatásból - támadni fogják az amúgy sem sok hagyományra támaszkodó és nem igazán erős régiókat. Ami egyebek között azért baj, mert következményében csökkenti az elérhető források abszolút mértékét, nemcsak a fogadóképességünk lerontásával, hanem úgy is, hogy megakadályozzák a programok elfogadását, vagy később hatékony megvalósítását.
Mindkét (megyei és regionális) tanács, funkciójából adódóan, két nagy feladatcsoportra kell, hogy rendelkezzen szervezettel. Intézményi szempontból a kétfajta tanács között nincs lényeges különbség. A feladatok aránya más. Kezd körvonalazódni, hogy a regionális területfejlesztés feladata a gazdaság élénkítésére irányul majd elsősorban (persze a nagy infrastruktúrák, a felsőoktatás, az egészségügy bizonyos feladatai is regionális szinten kezelhetőek csak), míg az önkormányzatok hagyományos ellátási kötelezettségét jelentő feladatok területfejlesztési összefüggéseit a megyei fejlesztési tanácsok koordinálják majd (ami nem zárja ki a gazdaságot élénkítő megyei támogatásokat). Ennek következtében, valószínű a titkársági feladatok lesznek erősebbek a megyei fejlesztési tanácsoknál. Mértékét nem érdemes vita tárgyává tenni, rá kell bízni a gyakorlatra.
Ma a fejlesztési tanácsok sikeres működtetésének kulcskérdése, sikerül-e mögöttük a szervezeti hátteret megteremteni. Olyan szervezetét, amelynek sorsa kizárólag az általa kiszolgált testület eredményességétől függ, amelynek megítélése mentes minden más szemponttól.
A Monitoring Bizottság munkaszervezete ügyét is többféleképpen meg lehet oldani. Kézenfekvő javaslat az önálló titkárság, de ugyanilyen jó megoldás szerintem, ha a regionális fejlesztési tanács munkaszervezete látja el a feladatot. Esetenként felmerül javaslatként a Kincstár is, de ezt végképp rossz elgondolásnak tartom.
A működtetés költségeinek forrása annak függvénye, hogy mi lesz a döntés. Vagy a költségvetésből kell finanszírozni (ha a rendszer lényege az állami ellenőrzés egy sajátos módja lesz), vagy a program összköltségének előre rögzített minimális hányada (ha a jelenlegi intézményi struktúrára épül).
A kistérségi társulások létrehozásának támogatása a gazdaságosság érvényesítése igényét intézményesíti, törvényi feltételei adottak. Ezzel azonban nem befejezett a probléma megoldása. Elkerülhetetlen a feladatok meghatározása és elhatárolása a különböző típusú önkormányzatok között. Ez reformértékű lépés. Tehát érthető a körülményeskedés, illetve a lassúság a megoldásban. Segítheti az előbbre jutást a területfejlesztés intézményrendszerének továbbfejlődése, ahol napjaink kulcskérdése itt is a szervezeti háttér megteremtése, illetve stabilizálása a legközvetlenebb feladat. Egyébként az ez évi pályázatok egyik tapasztalata, hogy egyre több megyei fejlesztési tanács hozott kedvező döntést azokról a pályázatokról, amelyek a kistérségi társulások feladatellátásának infrastruktúrája fejlesztését célozták meg.
Reményt a régiók és a kistérségi területfejlesztési társulások megmaradására az ad, hogy valóban léteznek az igazán eredményesen csak ezen a szinten kezelhető fejlesztések - sőt ezek a gazdasági növekedéssel és a csatlakozással még szaporodnak - , nem kizárólag központból szervezettek, vagy másképpen szólva, részben alulról szerveződtek, és valós érdekek tényleges ütköztetésére kerül sor kereteik között.
A régiók elmúlt rövid egy-másfél év működésének tapasztalatai azt mutatják, hogy nem sikerült a - mindenki által egyébként kívánatosnak tartott és óhajtott - kormányzati szervek közötti koordinációt megoldani a keretei között. Ennek nem a keretek voltak az okai. Ugyanazokért az okokért nem lehetett a koordinációt javítani, amiért nem haladt a források decentralizációja a kívánatos és szükséges mértékben, amiért a monitoring szervezeti feltételeinek kialakítása hibás úton indult meg, amiért az Országos Területfejlesztési Tanácsban a minisztériumok képviselete a szakértői szintre csúszott egyre gyakrabban. A gazdasági stratégia egyik meghatározó - ha nem a legfontosabb - eleme, úgy látszik, nem helyezhető az egyik ágazati minisztérium hatáskörébe.
A csatlakozási tárgyalások során sok területen lehet és kell kemény tárgyalásokra számítani, illetve törekedni kell a magyar érdekek lehetséges mértékű érvényesítésére. Éppen ezért nagyon lényeges a valóban fontos témákat meghatározni. Úgy gondolom, a területfejlesztés intézményrendszere (amit pragmatistán kell közelíteni, bár így sem könnyű a legjobb megoldást megtalálni) nem olyan terület, amellyel kapcsolatban különérdeket kellene hangsúlyozni, vagy bizonygatni. Különösen akkor nem, amikor érdekeink önmagukban is azt követelik, hogy gazdaságilag a lehető leghatékonyabb megoldásokat találjuk meg és alakítsuk ki. Európában kialakult gyakorlat az, hogy a területfejlesztés irányításában hasznosuljanak azok a technikák, amelyeknek eredményessége az üzleti életben már bebizonyosodott, és nem sértik a demokrácia érvényesülését. Ezt kell nekünk is alkalmaznunk!
Dr. Ormosy Viktor