III. Országos Főpítészi Konferencia - Győr
Tisztelt Kollégák!
Napjainkra az urbanisztika és a városméretű műemlékvédelem szoros kapcsolatba került egymással. Az 1985-ös Granadai Egyezmény 1990 óta vonatkozik Magyarországra. A dokumentum Európai Építészeti Örökség védelméről az alábbiakat tartalmazza:
"Minden egyes Fél vállalja (ti. az aláírók), hogy amennyiben lehetséges, támogatja a területi és a településtervezési folyamat során azon épületek megőrzését és hasznosítását is, amelyek értékük alapján nem kapnának védelmet, de a városi és falusi környezetben elfoglalt helyük és az épület minősége szempontjából értéket jelentenek."
A városméretű műemlékvédelem elveinek tisztázására az ICOMOS - a műemlékvédelem nemzetközi szervezete - még 1982-ben létrehozta a Történeti Városok Nemzetközi Bizottságát, amely több éves előkészítő munka után 1987-ben beterjesztette a történeti városok védelmének nemzetközi chartáját. Ennek a dokumentumnak igen fontos meghatározása, hogy minden települést történeti településnek nevez, mondván, hogy valamennyi "történelmileg meghatározott társadalmak anyagi kifejeződése" és egyik fontos elvként fogalmazza meg, hogy:
"A történeti város vagy városnegyed védelmét mindenkor a megfontoltság, érzékenység és pontosság jellemezze. Kerülni kell mindenféle dogmatizmust és minden lehetséges eset, valamennyi sajátos változatával számolni kell."
A rendszerváltást követően megszületett önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény - a települések építészeti értékeinek védelmét az önkormányzatok kiemelt feladatává teszi - így a nemzetközi törekvésekkel összhangban van. Azóta mind több önkormányzat élt törvényadta lehetőségével, hogy települése számára fontos épületeket és területeket kiemelt gondoskodásban részesítsen. A helyi vezetők - képviselők, polgármesterek -, civil szerveződések felismerték, hogy gazdasági és kulturális téren is hasznos lehet számukra a település egyedi vonásainak megőrzése.
A törvényalkotásban az 1997-es év ezen a területen további előrelépést hozott: az Országgyűlés június 10-én először a hazánk történelmének, kultúrájának és művészetének pótolhatatlan örökségét jelentő műemlékek védelméről alkotott törvényt (1997. évi LIV. tv.), majd egy hónappal később az épített környezet alakításáról és védelméről rendelkezett törvényi szinten ( 1997. évi LXXVIII. tv.). Ezen törvények - az országos védelem keretein túlmenően hangsúlyt fektetnek a meglévő helyi építészeti és természeti értékek megóvására is...
A mai magyar műemlék-állomány több, mint tízezer objektumból áll, településeink történetinek nevezhető, helyi sajátosságokat őrző és megőrzésre érdemes épületállománya azonban az országosan védett emlékek többszörösére - egyes becslések szerint akár 3-500 ezerre is tehető. Ilyen mennyiségű objektum csak helyi szinten kezelhető, és ezek az épületek, építmények, a sajátos városszerkezet és településkép elsősorban az ott élők számára képviselnek értéket. Az országos és a helyi védelem egymásra épülése egy piramishoz hasonlítható, ennek csúcsán az országos emlékeink közül is kiemelkedő, az UNESCO világörökségbe tartozó objektumai állnak, míg széles alapját a helyi építészeti örökség alkotja. Napjainkra Magyarországon megteremtődtek a megfelelő társadalmi és jogi feltételei annak, hogy a polgárok választott vezetőiken keresztül saját kezükbe vegyék épített környezetük alakítását és védelmét, melyhez a VÁTI által készített, már említett kutatás is segítséget nyújthat az önkormányzatok és a szakemberek számára.
Az 1997-es mintavételbe főleg azok a települések kerültek be egy felkérő levél és kérdőív segítségével, amelyeknél önkormányzati főépítészt alkalmaznak. A főépítészek listáját a KTM Főépítészi Titkárság 1997. őszi nyilvántartási összesítője alapján állítottuk össze.
A mintavétel a főváros 23 kerületét, valamennyi megyei jogú várost és egy-egy megye több városát, ill. községét érintette. Összesen 156 helyi önkormányzat kapott felkérést a kérdőívek megválaszolására és a meglévő rendeleteik megküldésére.
A visszaérkezett válaszok alapján a kutatás 58 rendelet és 4 rendelet-tervezet elemzését és tipizálását végezte el, de a jellegzetességek, tendenciák feltárását segítette az összesen 58 db visszaérkezett kérdőívre adott válaszok kiértékelése is.
Az átvizsgált rendeletek - leszámítva azt a 4 rendeletet, amelyek kifejezetten a támogatást szabályozzák - alapvetően két típusra oszthatók.
Egyrészt a "rendezési terv típusú" rendeletekre, amelyek a helyi védelmet a rendezési tervek vonatkozó szabályozási előírásaiban rögzítik, másrészt az "önálló rendelet típusú" helyi jogszabályokra, amelyek elnevezésüknek megfelelően kötődhetnek ugyan rendezési tervekhez (pl. Esztergom, Szolnok), de a helyi védelmet külön rendelet formájában szabályozzák. Megállapítható, hogy az átvizsgált rendeletek közül 26 tekinthető "rendezési terv típusúnak", míg 28 az önálló rendelet.
Az ún. "rendezési terv típusú" helyi védelem részletes rendezési tervekben (8 db), illetve általános (18 db) és összevont (2 db)rendezési tervekben jelenik meg.
Ebben a típusban "Pápa volt az első olyan városunk, ahol 1977-ben egy részletes rendezési terv kapcsán a <<helyi műemlékek<< listája is elkészült és elfogadásra került". Itt kell megemlítenünk azt a Dr. Winkler Gábor - Pápa város főépítésze - által készített "Metodikai Útmutató"-t is amely az alábbiakat tartalmazza:
"A helyi védelem egyik módja, hogy a részletes rendezési tervekhez készülő szabályozási előírást a helyileg védendő épületek lajstromával ellátjuk...
Az épületek védelme és megújulása ebben az esetben a részletes rendezési terv elhatározásainak végrehajtásával párhuzamosan valósul meg."
A "rendezési terv típusú" védelem nagyobbik hányada ( 18) az általános és összevont rendezési tervek keretében elkészített és a szabályozási előírásokban rögzített helyi védelem.
Ebben az esetben is a településszerkezet, a településkép, az utcakép, az egyedi épületek védelme (gyakran az országos védelmet is érintve) külön fejezetben van rögzítve, amelyet a védett értékek felsorolását tartalmazó melléklet egészít ki.
A mintavételek alapján végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a "rendezési terv típusú" rendeletek fele foglalkozott az épített környezet részét képező zöldfelületek helyi védelmével. Ezen zöldfelületek elsődlegesen településszerkezeti-, településképi érték szempontú védelme azonban legtöbbször a "Zöldterületek, zöldterületi létesítmények" fejezetben jelenik meg és csak néhány esetben található a helyi védelmet szabályozó fejezetben, amely többnyire csak a művi értékek védelmére szorítkozik.
Az általunk vizsgált "rendezési terv típusú rendeletek a "kultúrtáj" helyi védelmét egyáltalán nem érintik. Ezt a fogalmat az 1997. évi építési törvény vezeti be az építészeti örökség részeként. Megjegyezzük azonban, hogy még a fogalom definíciója is kimaradt a törvényből.
A helyi védelem másik nagy csoportját alkotó önálló rendeletek szintén két részre bonthatók: Az egyik altípus az építészeti értékek helyi védelméről rendelkezik, ezek elindítója Lőrinczné dr. Szabó Tünde megyei főépítész asszony, aki Somogy megyére készített módszertani útmutatót, mely felépítésében, terminológiájában és alkalmazott módszereiben megegyezik a "Településfejlesztési füzetek" 10. kiadványában megjelent ajánlásokkal.
Az önálló rendeletek másik fajtája az építészeti és természeti értékek együttes helyi védelméről rendelkezik, ennek alaptípusát a váci rendeletben találhatjuk meg, amely több későbbi, hozzá hasonló rendelet előfutárának tekinthető.
Lényegi különbség a kettő között, hogy a "Településfejlesztési füzetek" alapján készült rendeletek kizárólag csak az építészeti értékekkel foglalkoznak.
Az önálló értékvédelmi rendeletek 71százaléka érinti valamilyen formában az értékes zöldfelületek védelmét, azonban csak alig felük (47 százalék) foglalkozik a táji, zöldfelületi értékek védelmével részletesen. A többi rendelet tárgyát "csupán" a művi értékek jelentik.
Egy részükben a védelem elsődlegesen a településszerkezeti, településképi szempontból értékes, vagyis az épített környezethez kötődő zöldfelületekkel foglalkozik (pl. Budapest, Tata, Törökbálint, Pápa, Bük), más részük a zöldfelületeket a természeti értékekkel együtt természetvédelmi értékként, területként kezeli (pl. Szentendre, Kaposvár, Zalaegerszeg), míg nagyobb hányaduk mindkét szempontú védelmet felöleli (pl. Bp. XII.ker., Győr, Berettyóújfalu, Vác, Edelény, Karcag).
Két önálló rendelet foglalkozik csupán a kultúrtáj védelmével (Budapest, Bp. IX.ker. rendelete). Míg a tájat, tájrészleteket természetvédelmi kategóriaként Szentendre és Zalaegerszeg rendeletei védik.
Általánosságban elmondható, hogy a tájat ma Magyarországon elsődlegesen nemzeti parkként, tájvédelmi körzetként, illetve természetvédelmi területként óvja a természetvédelem. A "kultúrtáj" fogalmával, védelmével a műemlékvédelmi szakma most ismerkedik, kialakult gyakorlata még nincs e védelemnek…
Az előzőekben ismertetett, a helyi védelem tekintetében eddig széleskörben alkalmazott, jól elkülöníthető két módszer: az ún. "rendezési terv típusú" szabályozási előírásokban megfogalmazott értékvédelem és az önálló helyi értékvédelmi rendelet megalkotásának módszere azt a kérdést veti fel, hogy mennyiben felelnek meg ezek annak az új törvényi, jogszabályi háttérnek, amelynek célja helyi építészeti örökségünk védelmének biztosítása.
Elöljárójában megállapíthatjuk, hogy a helyi építészeti örökség védelmét az érvényes törvény szerint a helyi építési szabályzatban kötelező rögzíteni. Mi az ebből következő követendő magatartás a jelenlegi helyzetben? Azon települések esetében, amelyek a törvény hatálybalépésekor nem rendelkeznek általános vagy összevont rendezési tervvel, egy éven belül a település teljes közigazgatási területére helyi építési szabályzatot kell készíteniük, ebben természetesen meg kell jelennie az értékvédelemnek is. Ugyancsak helyi építési szabályzatot kell készíteni az építészeti örökség szempontjából különös figyelmet igénylő területekre is, e tekintetben a törvény azokra az önkormányzatokra is kötelezettséget róhat, amelyek már rendelkeznek általános vagy összevont rendezési tervvel. Azon települések esetében, ahol a meglévő értékvédelmi rendelet és általános vagy összevont, ill. részletes rendezési terv együtt hatályos, ott a helyi építési szabályzatot hat éven belül kell rendelettel megállapítani, ami ilyen esetben indokolja a helyi értékvédelmi rendeletnek a helyi építési szabályzatba történő "beolvasztását".
Természetesen az önálló helyi értékvédelmi rendelet is továbbélhet, de a helyi építési szabályzatnak mindenképpen kell értékvédelmi fejezetet tartalmaznia.
Ez a tény egyértelművé teszi, hogy nem sok indok szól az önálló rendelet megtartása mellett.
Nyilvánvalónak érezzük, hogy a kétféle rendelettípus kialakulásában, a két módszer alkalmazásában közrejátszhatott az a tény is, hogy a helyi építészeti örökség védelmének szempontjából legfontosabbnak tekinthető törvény készült el legkésőbb.
A zöldterületek vonatkozásában megállapíthatjuk, hogy a helyi építészeti örökség védelmébe kiterjesztőbb megfogalmazásban az épített környezet védelmébe -, beleértendők a zöldfelületi rendszerelemek (fasorok, parkok, kertek stb.) és új elemként a kultúrtáj is, de nem tartoznak bele a természetvédelmi értékek és területek, amelyeket külön jogszabálynak kell védenie.
A zöldfelületi rendszerelemek mindazon meghatározó értékei szerves részét képezik a települési környezetnek, melyek településszerkezeti, településképi jelentőségűek. Ennek megfelelően a rendezési tervek készítése során a településképi vizsgálat részeként - a művi elemek mellett - a meghatározó, karaktert adó zöldfelületi rendszerek, tájszerkezeti, tájképi értékek számbavétele is szükséges.
Az építészeti örökséghez tartozó "kultúrtájak", tájak védelmének szabályozása - a téma újszerűségéből adódóan kimaradt mindkét rendelettípusból. A továbbiakban ezen védelem lehetőségeinek, módszereinek kutatása fontos feladat, hogy minél előbb szerves része legyen az értékvédelmi gyakorlatnak.
Már a rendelettípusok elemzésekor említettük, 4 rendelet önállóan csak a támogatásról szól. Milyen viszonyba kerüljön az értékvédelem jogszabályi megfogalmazása a támogatási rendszer jogi szabályozásával? Ha a helyi építési szabályzat tartalmazná az értékvédelmi előírásokat, annak záró rendelkezései például tartalmazhatják a támogatási rendszer leírását is, de megteheti ezt az önkormányzat - Vác, Gödöllő, Zalaegerszeg és Nyíregyháza példájának megfelelően önálló rendeletben is. Itt is megemlítjük, hogy legkorszerűbb az a szemlélet, ha az országos "emlékeknek is nyújt" támogatást az önkormányzat, hisz az országos védelem alatt álló értékek a település legfontosabb értékei közé tartoznak (lásd Nyíregyháza).
Az előzőekben főképpen a helyi védelem, az építészeti örökség védelmének szakmai és jogi eszközeivel foglalkoztunk, ezek módszertani lehetőségeit vizsgáltuk.
A módszertani javaslatok végén már szóbakerült az a gazdasági eszköz, a támogatási rendszer, amely nélkül - a megfelelő jogi védelem ellenére - sem lehet komoly eredményt elérni az építészeti örökség megóvása terén.
Az elemzésből kitűnik, hogy az átvizsgált rendeletek fele biztosít valamilyen támogatási formát, elsősorban az önálló rendeletekben megfogalmazva. Említettük azt is, hogy 4, csak a támogatásra vonatkozó önálló rendelet is található közöttük, ezek az értékvédelmi rendelethez kapcsolódnak. A támogatási lehetőségeket azonban csupán egy terjeszti ki az országos védettségű épületekre is.
Ahogy elvárható, hogy minden település támogassa, magáénak érezze a legértékesebb, országos védettségű épületeit, úgy kívánatos lenne központi támogatásban részesíteni a helyi védelmet is.
Ennek forrását adhatná az az idegenforgalom - a turizmus, "a béke iparága"-, amely jelenleg harmadik helyen áll az iparágak közötti összehasonlításban a világgazdaságon belül, és amely Magyarországon is dinamikusan fejlődik.
A parlament által elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepció is nagy hangsúlyt helyez - különösen a kiemelt üdülőkörzetek, a minőségi turizmus fogadóterületei vonatkozásában - a táj és a környezet fokozott védelmére.
Aligha kétséges, hogy a fenti célok elérhetők lennének a települések identitását őrző, sajátos karakterét hordozó helyi építészeti örökség megóvása, az önkormányzatok cselekvő részvétele nélkül.
A támogatást az az önkormányzat igényelhetné, amelyik "rendben tartja a saját portáját", vagyis gondot fordít helyi építészeti örökségének megőrzésére.
Az idegenforgalom és a helyi védelem kapcsolódását pedig úgy lehetne elősegíteni és későbbiekben pedig vizsgálni, ha létrehoznánk a helyi építészeti örökség területi megfigyelését, melynek alapját a turizmus (idegenforgalom) intézményrendszerének regionális behatárolása adná.
Ezzel könnyen áttekinthető jogi, műszaki és gazdasági információs rendszert lehetne kiépíteni, amelynek komoly szerepe lenne az érdekeltségek tudatosításában és a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés elősegítésében.
Befejezésképpen ezúton is készséggel ajánljuk fel a kutatás során szerzett tapasztalataink átadását az érdeklődő önkormányzatok szakemberei, a T. Főépítészek részére.
"A helyi építészeti örökség védelme és megőrzése" c. előadásban hivatkozott nemzetközi egyezmények és deklarációk felsorolása:
(tervezet - Építészek Közlönye, 1998. május)