 |
|
FÉL ÉVSZÁZAD FALUKÉPÉNEK VÁLTOZÁSAI
Mégsem lett város...
Az a falukép, mellyel napjainkban találkozhatunk, az utóbbi fél évszázadban alakult ki. Ennél korábbi, esetleg még a 19. században épült házat alig lehet már fellelni, az ezzel foglalkozó néprajzkutatók és műemlékes építészek legnagyobb bánatára. A falu mai építészeti állapota tehát ennek az ötven évnek az eredménye, lenyomata.
A magyar falu 1945-tel kezdődően társadalmi szempontból talán története legnagyobb változásán ment át. Nem túlzás, ha ezt a feudalizmus XII-XIII. századi kiépüléséhez és ennek következményéhez, a faluhálózat megszilárdulásához, vagy a XVIII. század közepéhez, a török alóli felszabadulás utáni újjáépítéshez hasonlítjuk. A második világháborút követő közel fél évszázadban ugyanis az önálló birtokkal rendelkező parasztok társadalmasítása, a közös tulajdonforma, a közös termelés felé kényszerítés folyt, és ez éppen úgy hatással volt a falu építészeti képének alakulására, mint az előbbi kettő.
A földreform hatása
A változás első szakasza az 1945-ös földreformhoz kapcsolódik. Ennek során 660 ezren kaptak földet, és amit kevésbé szoktak emlegetni, 350 ezer új házhelyet is kimértek. Telekhez jutottak többek között azok a mezőgazdasági bérmunkások, falusi vagy kisegzisztenciák, zsellérek, akik eddig gazdálkodásra alkalmatlan kis telkeken éltek. Többnyire a falvak peremén meghúzódó zsellérsorokon, de ott volt közöttük az a 110 ezer uradalmi cseléd is, akiknek korábban nem volt saját házuk, akik a majorságok cselédházait válthatták fel az önálló lakással.
A földreform által kiváltott hatalmas építési hullám néhány éven keresztül lényegében spontán zajlott. Pontos okát még nem vizsgálták, de valószínű, azért hiányzott ennek valamiféle koordinálása, mert a figyelmet a városok újjáépítése kötötte le. Csak 1949-ben hozták létre az Országos Házépítő Szövetkezetet, melyet rövidítve OHÉSz-nek emlegettek, és hirdettek pályázatot falusi parasztházak tervezésére. Ennek eredményeként hat, a háború előtt már bevált ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) tervek közül pedig tíz került be a bankkölcsönnel támogatott tervek körébe. A dokumentumok alapján két év alatt tízezer ház épült fel. A szatmári Kölcsétől, Sonkádtól a vasi Vassurányig és Vátig utcasorok, falurészek, helyenként egész új településrészek nőttek ki a földből. A Debrecen határában lévő pusztán, Ebesen például, 118 OHÉSz-ház épült a tanyaközpontban, és ez lett az 1992-ben önállóvá vált település központja.
Az ajánlott terveket nem mindenütt használták. A Győr közeli Ikrényben a puszták cselédházaiból a kastély mellé betelepített cselédek 1949-50-től már a később országosan elterjedt kocka házakat építették. Ezeket rábapatonai pallérok tervezték, kivitelezték. Jellemző, hogy az új épületeknek kő az alapjuk, de napon szárított, azaz "mugli" téglafala volt.
A tragikus átalakulás okai
Kevéssé köztudott, hogy 1950-ben az első téeszesítés még nem változtatta meg alapvetően a magyar falu birtokstruktúráját, hiszen a szántóterületnek csak 13 százaléka Iett "közös". A tragikus átalakulás oka az egyre erőszakosabb terménybegyűjtés, a beszolgáltatás, a kuláklista volt, mely már ekkor is, egyébként tudatosan megtervezve, hatalmas paraszttömegeket űzött el a falvakból. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nemcsak a termelési, hanem az építési kedv is csökkent. 1951-ben az OHÉSz megszűnt, a tervek még egy ideig használatban maradtak.
Ugyanekkor modellnek szánták 1951 februárjában Túrkevét, s az országban elsőként "termelőszövetkezeti város"-sá nyilvánították.
Az 1956-os forradalomban azonnal felbomlottak a közös gazdaságok. Újjászervezésük, a "falu szocialista átalakítása" 1959-ben kezdődött meg, és 1961-re le is zajlott. A földterület 90 százaléka szövetkezeti vagy állami tulajdonba került. A második nagy menekülési hullámot ez indította el, és 1960-ra az aktív keresőknek már csak 35 százaléka foglalkozott mezőgazdasággal, szemben az utolsó békeév (1938) közel 50 százalékával.
Kezdetben, a szovjet minta nyomán, a kolhoz jelleg uralkodott. Ekkor váltak a falun élők a hagyományos értelemben vett parasztból lényegében mezőgazdasági bérmunkássá, annak ellenére, hogy papíron a szövetkezeti tagok kollektív birtokosai voltak földjüknek, termelési eszközeiknek. A "közös"-ön kívül egyáltalán nem, vagy csak erősen korlátozottan foglalkozhattak növénytermesztéssel, állattartással. Az új telek-parcellázásoknál ezért olyan méretű beltelkeket osztottak, amelyek a városi, elővárosi és nem a falusi életformának feleltek meg. Jellemző, hogy például az állami gazdaság "munkásainak" újonnan létrehozott Hortobágy településen gyalogosutcák mellé telepített házakkal is kísérleteztek, ahol a telkek lábában alakították ki az utat.
A városba elűzött keresők pénzének, a háztáji gazdaságok fokozatos kiépülése nyomán, a falun is meginduló anyagi gyarapodás eredményének egyetlen befektetési Iehetősége az új házak építése lett. Az új épületek mintái is onnan származtak, ahonnan eleinte a pénz: azaz a városokból, pontosabban az elővárosok kisegzisztenciáinak siralmas építészeti színvonalú családi házai szolgáltattak példát. Major Máté - egyébként az ONCSA nagy kritikusa - 1969-ben megjelent "Az építészet új világa" című könyvében írta: Ma is - túlnyomó többségükben - építő- és kőművesmesterek, pallérok, kőművesek a tervezők, akik pár száz forint »honoráriumért« olyat produkálnak, amilyet csak kívánnak tőlük. E »tervezők« elképzelése véleltenül találkozik az építtetők igényeivel, és így jönnek létre azok a törpe és torz »várkastély« utánzatok, melyek elárasztják városperemeinket, falvainkat... Így jött létre tehát - mondjuk ki - az építészeti giccs..., mely mint a mágnes vonzza magához a giccs többi fajtáját: a képgiccset a falra, a »dísztárgygiccset« a »vitrinbe«..."
A házak mellé nem, vagy alig készültek gazdasági rendeltetésű épületek. A még hagyományos portákról fokozatosan eltűntek az istállók, pajták és a többi, az egykori hagyományos gazdálkodást szolgáló építmények. Elszaporodtak viszont a silány kivitelű ideiglenes bódék. Ez a mindent elöntő bódésodás egyébként a kor, a szocializmus város- és faluépítészetének jellemző sajátja volt az egész "táborban". Faluképileg ekkor váltak meghatározóvá az utcai vas- és egyéb anyagokból készített, kivagyiságról, vagy éppen a szellemi igénytelenségről tanúskodó kerítések, tovább rontva az egyébként is lezüllött településképet.
Nyugat és kelet
Az 1970-es években ráébredtek a helyzet tarthatatlanságára és pályázatok sorát írták ki korszerű falusi épületek tervezésére. Ennek azonban csekély eredménye volt, mert, éppen a falu viszonylagos meggazdagodása miatt, az építtetők elképzelése más volt. Egyre gyakrabban tűntek fel falvainkban, nyugatról keletre haladó intenzitással, a többszintes, valamiféle nyugat-európai formát és normát követő épületmonstrumok. Ezek még mindig csak a felhalmozás eszközei, mert továbbra is a nyárikonyha a család lakóhelye, legfeljebb ez bekerül a többszintes ház földszintjére, nem ritkán alagsorába. Ezáltal lényegében sikerül megvalósítani azt a kétszáz évvel korábbi állapotot, mikor egyetlen lakóhelyiségben szorongott az egész família.
Az még nem teljesen világos, hogy a falu arculatában milyen építészeti változásokat hoz majd a `90-es évek elején, a rendszerváltozást követően bekövetkezett "újraprivatizálódás". Ami 1998-ig történt, nem túlzottan reménykeltő. Még mindig a vagyonfelhalmozás jellegű építkezés a jellemző, és nem véletlen, hogy Major Máté ítélete napjainkban is feltűnően ismerősen cseng. Kevés a nyoma egy új, az egyéni kezdeményezéseken és termelésen alapuló, a falusi társadalom igényeinek megfelelő építészetnek. Ez elsősorban nem a falun élőknek, de mégcsak nem is a részükre tervező építészeknek róható fel, mert ez a falu jövendőbeli szerepének bizonytalanságára vezethető vissza.
Tartalomjegyzék * nyolcadik évfolyam, 12. szám * 1998. december
Ezt az oldalt a Hungary.Network tartja fenn.